† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.”
Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek.
Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: »Gyere ide tüstént és ülj asztalhoz.« Nem ezt mondja-e inkább: »Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?« S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait?
Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.”
Lk 17,5–10
A lélektanban jártasabbak számára nem ismeretlen kifejezés a coping, amely magyarul megküzdési stratégiát jelent. Röviden arról van szó, hogy amikor egy személy stresszes élethelyzettel, valamilyen nehézséggel vagy érzelmi túlterheléssel találkozik, akkor hogyan próbálja azokat akár tudatosan vagy tudattalanul kezelni vagy csökkenteni. Itt két fő stratégiát említhetünk: az adaptív, amely inkább hosszú távon segítő és a maladaptív, amelynek rövid távon segítő, de hosszú távon károsító jellege van, például az elkerülés, a halogatás, a túlzott kontroll vagy éppen a szerhasználat miatt. Az adaptív megküzdési stratégiák közé tartozik a próbléma- és érzelmi fokuszú vagy éppen a szociális támogatás, testi és lelki erőforrások mobilizálása.
Valljuk be őszintén, mindennapjainkban bőven akad helyzet és alkalom, amikor helyt kell(ene) állni, amikor őszintén kellene egy adott témáról beszélni, amikor túl nehéznek bizonyul az a bizonyos „kereszt”, amikor tűrésszintünk határán vagyunk, amikor elvész belőlünk a lelkesedés vagy éppen a tettrekészség. S talán sokszor megannyi közhellyel álltatjuk magunkat és másokat, máskor meg Istenre zúdítjuk problémainkat, őt jelölve meg bajunk forrásának, hiszen ha „Isten így akarta”, akkor nincs, amit tenni… És nagyon sokszor Istenre kenjük a betegséget, amit kevesebb munkával és több pihenéssel meg lehetett volna előzni, vagy Istenre kenjük a sikertelenséget, a problémát, ami jó néhány esetben a mi sarunk. Aztán jól és kevésbé jól megoldjuk gondjainkat, ahogy tudjuk, és lassan beférkőznek bőrünk alá káros dolgaink, amik ideig-óráig nyugtot hagynak és adnak, de csak személyiségünket torzítják és hitünket forgácsolják egyre apróbb és apróbb darabokra. És egyszer csak azt érezzük, hogy Isten túl távoli, a Szentírás oly idegen és az egyház pedig csak intézmény.
A vasárnapi evangéliumban arról hallunk, hogy az apostolok kérik az Urat, „növeld bennünk a hitet”. Miért kell növelni? Talán fogyóáru? Igen, valóban olyan, mint a mag, amelyet óvni és gondozni kell, hogy szárba szökkenjen, hogy gyümölcsöt hozzon. A hitet táplálni kell, mint a tüzet. Egyszer egy kedves pap azt mondta: „jegyezd meg: forró kályhára nem szállnak a legyek, csak a hidegre”. Mi táplálja a hit lángját? Az ima, az Úrral töltött idő, a vele való kapcsolat, amelyen nem lehet spórolni, illetve lehet, de nem érdemes. Mert a csendből fakad az ima, imából a hit, hitből a szeretet, szeretetből a szolgálat, ahogyan Teréz anya tanítja. Egyik a másikból. Ha életünk, szolgálatunk nem ad fényt, nincs benne szeretet, akkor célt tévesztettünk.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/40. számában.
