Vigyáznunk kell azzal a kijelentéssel, hogy az imádkozást be lehet gyakorolni. Vigyáznunk kell, mert ez nem olyan, mint a biciklizés: megvan az egyensúly, a technika – indulhatunk. Ha egy jól ismert pályán akarunk mozogni, akkor már nem a misztérium előtt állunk, és így bizony elakadhat az imádság, mert abban már nem az Úr a kezdeményező. Az imádság könnyen kiüresedik, és nem marad más, mint egy jól beváltnak gondolt technika, rutin – és a csipkebokor kiég. S ez így van rendjén!
Égjen is ki a magunk által fölépített szentély és annak istene. És máris itt van a következő csapda, mert ha ez az emberi építmény kiég, s minden összeomlik, akkor az ember a maga „éles elméjével” azt gondolja, hogy Isten elhagyta őt. Nem veszi észre, hogy ebben is még mindig ő, az ember a főszereplő, mindennek a kezdeményezője, mozgatórugója. De az Úr irgalma megnyilvánul: ő indul a keresésünkre, ott áll és zörget szívünk ajtaján (vö. Jel 3,20). Igen, Uram, világosítsd meg szívem sötétségét!
Egyre inkább az azonnaliság korát éljük, a várakozni tudás már igazi művészetnek számít, de sokaknak már teljesen ismeretlen és idegen fogalom. Márpedig az imádság nem a fergeteges történésekről szól, nem élménybomba; az imádság történése sokszor csak csendes várakozás és megnyugvás Isten színe előtt. De van, hogy a szív nyugtalan Isten előtt. Ennek egyik oka lehet az a hamis képzet, hogy Isten akkor szeret bennünket, ha tiszták, bűntelenek vagyunk. Ez is a szív egy sötétsége. Egyszer s mindenkorra meg kell értenünk, hogy senki sem egészen tiszta és bűntelen. Látjuk, hogy Ferenc sem bizonygat semmit (talán nem is volna mit!), látjuk, hogy mennyire védtelenül áll kérésével Isten elé: „Világosítsd meg szívem sötétségét!”Ide kívánkozik egy számomra csodálatos mondás: „Mielőtt megismertelek, semmi voltam, aki valakinek hitte magát. Ma, az a valaki vagyok, aki tudja magáról, hogy semmi.” (Jacques de Bourbon Busset)
Látjuk, hogy ma nagyon erős a keleti meditációs módszerek felé irányulás: sokan valamilyen spirituális tapasztalatot, élményt keresnek. Sajnos, sokan még a keresztények között is, ha tapasztalatról beszélnek, akkor ez alatt érzelmeket értenek, és azt is keresnek. Ha valaki valóban a szívében imádkozik, akkor mindezek lehullanak.
Fontos, hogy Ferenc ebben az imában egyedül áll Isten előtt; itt most Istenről és róla van szó. Igen, mert csak akkor tudunk másokért imádkozni, ha Isten már elérte a mi szívünket. Különben egy ájtatos gyakorlat lesz. Lehet, hogy sokan megcsodálnak, hogy mennyire másokért élünk, de igazság szerint még nem élünk Istenben. Előbb mi legyünk az Istené, akkor majd másoké is tudunk lenni. Ne csússzunk ki Isten keze közül azzal az ürüggyel, hogy mi másokért élünk, másokkal törődünk, csak másokra gondolunk. Ehhez Isten előbb ránk gondol: legyünk vele, benne! Egyedül lenni Istennel! Az imádság helye a szív. Ide kell leereszkedni, mert Istennek nem a szép gondolataink kellenek. Többek vagyunk, mint a gondolataink, szavaink, tetteink. Menjünk szegényen Isten elé: a nagy Király fiaiként. A mi gazdagságunk nem a világban vagy saját magunkban van, hanem csak Istenben, ő a mi gazdagságunk. Emlékezzünk Ferenc példázatára a pusztában élő szegény asszonyról, akit megszeret egy gazdag király. Fiaik a pusztában nevelkednek addig, amíg anyjuk el nem küldi őket apjukhoz, a királyhoz. Mikor megjelennek előtte, a hozzá való hasonlóság alapján, a király örvendezve ismer rá fiaira, táplálja őket és gondja van rájuk. Merjünk szegényen megjelenni a nagy Király előtt, ő így ismer ránk, ebben vagyunk hasonlóak hozzá.
Azonban nem elég a szívünkbe ereszkedni, a csend, az isteni jelenlét helyére. A szívünket meg is kell tudnunk őrizni a támadásoktól. Az atyák mondásaiban Antal abba szavait idézem: „…aki a pusztaságban telepszik le, és a csöndességet gyakorolja, három háborúságtól szabadul meg: a hallásétól, a beszédétől és a látásétól. Már csak egyet kell kiállnia. A szívét.”(A szent öregek könyve, 11.) Itt, a szívben zajlik a láthatatlan küzdelem. Ezért akarja Ferenc is felvértezni magát a lelki küzdelemre. Az Úr világosságában akar élni, hiszen aki az igazságot teszi, az világosságban jár (vö. 1Jn 1,5–6). Ahhoz, hogy igazságban járjon, nem önmagára támaszkodik, hanem az igaz hitre, a biztos reményre és a tökéletes szeretetre, melyeket Istentől kér el. Emellé belső érzéket és ismeretet kér ahhoz, hogy az Úr akaratát megtegye.
Befejezésképpen visszatérnék írásom kezdeti (szerk. megj. az előző részben olvasható) megjegyzéséhez, hogy ez az imádság Ferenc megtérésének elejére, lelki élete elejére helyezhető el. Mit jelent ez? Vajon ez a kezdők imádsága volna, akik még megvilágosodást kérnek, s mely imádsághoz egy idő után már semmi közünk, hiszen tovább léptünk a lelki életben? Úgy gondolom, ez az imádság mindig megmarad mint a lelki élet alapja. Én az éberség imájának nevezném, így a Ferenc számára fontos szüntelen újrakezdés imájának; olyan imának, mely megvallja, hogy az Úr az Isten, mert egyedül nála van mind a kezdeményezés, mind a beteljesítés minden kegyelme (vö. Fil 2,13).
Egy klarissza nővér
