Két csengőszónak szoktak általában örülni, a szeptemberinek és a júniusinak. Az összes többi csak dísz a hétköznapokon, szabdalja az órák sorát, előütemezi a tízóraizás és szaladgálás rövid tízperceit, a kétségbeesett házimásolás szorongató pillanatait. De a tanévnyitó és a -záró hangoknak van valami rendkívüli pluszenergiája. Az első kicsit hasonlít a szilveszteri mulatságok feszült visszaszámlálós, majd boldogan koccintós pillanataihoz – persze erről a kisebbek még nemigen tudnak semmit, és később már máshogy esik latba. Csupa remény és várakozás, új illatú füzetek, frissen hegyezett ceruzák, és persze feltöltött okoseszközök és a találkozás pillanatai vegyülnek ilyenkor, kiegészítve a frissen vasalt ruhák jellegzetes illatával, a cikluskezdő diákok csöndes vagy éppen hangos szorongásával, az egymást ismerők boldog élménymegosztásával. Kicsit olyan tehát, mintha minden előző tanévbeli trehányság és mulasztás eltűnne, fehér lappal indít a diák, a tanár, reménykednek kölcsönösen, hátha ez a lendület csodát tenne, a lusta fürgébb lenne, az unalmas érdekesebb. Aztán valahogy elkopik ez a várakozás, és megérkeznek a mókuskerekezés napjai, ahol előbb-utóbb mindenki rájön, magától semmi sem változik, nem lesz jobb.
Idén azonban kicsit máshogy kezdődött a tanév. Az állam vezetőinek megszorításcsomagjai ellen demonstráló pedagógusok és velük szolidaritást vállalók kérik a kitalált változtatások újragondolását, ennek következményeként a legtöbb helyen elmaradtak a díszes és ünnepélyes tanévnyitók. Az első csengőszó tehát máshogy szólt, és ha a diákok érzéskavalkádját esetleg ez nem is érinti – mert lássuk be szívünkre tett kézzel, hányan értékeltük, amikor már az ötödik tisztes korú hivatalosság mondta el ünnepi szavait, fejenként tizenöt percben, és még a diákok műsora sehol sem volt ekkor? –, a felnőttekét minden bizonnyal igen.
De mégis meg kellene próbálnunk ilyen körülmények közepette is túllépni korlátainkon, az újévi hangulatot feleleveníteni, és különösképpen is BÚÉK-ot mondani elsősorban magunknak, de most igazán a keresztény értelmében. Sok minden rajtunk kívül álló, kicsit vagy nagyon bosszantó dolog van, és fokozódik az első csengőszóval, a közösségi élet hatványozódásával, az elvárásokkal – és könnyen átsiklunk afelett, hogy van rajtunk kívül álló nagyság, Krisztus, akire projektjeinket és magunkat is rábízhatjuk az első csengőszó előtt és után is, bármikor.
Dénes Gabriella
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/37-es számában.
