Világosítsd meg szívem sötétségét…

A címként szereplő kérés annak az imádságnak része, melyet egyes kéziratok abba a kontextusba helyeznek el, amikor Assisi Ferenc meghallotta az Úr hívó szavát: Ferenc, nem látod, hogy házam omladozik? Menj tehát és javítsd meg nekem (3S 13). Annál is meglepőbb ennek az imádságnak a tartalma, mivel Ferenc megtérésének kezdetén vagyunk, az ő lelki útjának első szakaszában.

Ima a Keresztrefeszített előtt

Fölséges, dicsőséges Isten, világosítsd meg szívem sötétségét,
és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és ismeretet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.
(a szerző fordítása)

Az ima rövid kéréseiben Ferenc nem mást kér, mint a megszentelő kegyelmet. Vágyai nem szaladnak szanaszét. Mit jelent az, hogy a megszentelő kegyelmet kéri? Azt, hogy az isteni életet akarja élni; az pedig nem más, mint az Istenben való részesedés (vö. 2Pét 1,4). Ez részesedés abban az ismeretben és abban a szeretetben, amellyel az Atya és a Fiú önmagát öröktől fogva ismeri és szereti a Szentlélekben. Ez a titok tárul fel a kegyelmi élet követésében, az isteni erényekben (Bernhard Häring, Krisztus törvénye II.).

Ferenc szíve sötétségét tárja Isten elé. Sohasem szűnhetünk meg hangsúlyozni a szív fontosságát, a szív ismeretét a lelki életben. Jézus az evangéliumban rejtekről beszél, ahova visszavonulva kell imádkozni az Atyához. Ferenc ezt a rejteket nevezi meg, s nevezi szívnek. De nemcsak megnevezi, hanem oda is helyezi magát, onnan szól az Úrhoz, hisz egyetlen vágya van – az Isten. Jézus, és nyomában Ferenc és minden lelki mester azt tanítja, hogy Isten nem valami külső helyen keresendő, nem rajtunk kívül, hanem a mi rejtekünkben, a szívünkben. A Szent Ágoston-i tapasztalat mindnyájunk tapasztalata is: Íme, belül voltál, én pedig kívül kerestelek (Szent Ágoston, Vallomások).

Isten bennünk van. De vajon ismerjük-e a szívünket, ismerjük-e a mi rejtekünket? Megismerés alatt sajnos túl sokszor csak azt értjük, amit vagy külső érzékszerveinkkel érzékelhetünk, vagy amit pusztán racionálisan megismerhetünk. A szívünket azonban nem tapintjuk a kezünkkel, nem halljuk a fülünkkel, nem látjuk a szemünkkel, és emberi fogalmaink sem merítik ki annak valóságát és gazdagságát. Ugyanakkor mégis van tapasztalatunk a szívünkkel kapcsolatban. Honnan ez a megismerés?

Ha a szív nem megismerhető úgy, mint valami, amiről leírás készülhetne, nem feltérképezhető, akkor hogyan lehet megismerni? A szív megismerése egészen más irányú, mert nem belőlünk indul ki, hanem a szív feltárul. Ezt a titkot tárja elénk az Úr Mózesen keresztül, aki – miután megpillantja az égő, de el nem égő csipkebokrot, elindul, hogy megvizsgálja ezt a látványt. Mi is beleeshetünk olyasfajta próbálkozásba, hogy magunkból kiindulva kezdjük a lelki dolgok, vagy akár saját bensőnk megismerését. Ezért nekünk éppúgy szól az isteni intés: Ne közelíts, oldd meg sarudat! „Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt (…): »Mózes, Mózes!« Ő azt felelte: »Itt vagyok« (Ex 3,4). Az Úr megállítja a mi kíváncsiskodó értelmi megfontolásainkat róla és belső világunk működéséről. Azt gondoljuk – még ha nem is mindig tudatosan – hogy mi tudjuk, ki az Isten és milyen az Isten. Ez a vélt tudás szinte ösztönös bennünk. Miért? Talán azért, mert az egyfajta biztonságot ad számunkra, ha ugyanúgy körülírhatjuk Istent, mint bármi egyebet. Mit is kér Ferenc Istentől? Biztos reményt. Vagyis a biztonságát egészen másba helyezi, mint egy olyan megismerésbe, ami saját magából indulna ki, mint, amit saját magából építene fel. Egyébként, önkéntelenül is, de bezárnánk Istent a mi emberi megfontolásaink, meglátásaink kereteibe. Ugyanez áll a szív misztériumára is. Az Úr Mózest megszólítva megállítja őt az emberi megfontolásaiban, talán kíváncsiskodásaiban. Igen, ha mélyről szólítanak, csak ennyit mondj: „Itt vagyok!” Ez a legtöbb, amit ember kimondhat Istennek. Védtelenül, szegényen, készséggel megállni Isten színe előtt. Vedd le saruidat, vedd le védelmedet, kényelmedet, vesd le, ami rád tapadt, csak egyszerűen légy – jelen.

Gondoljuk meg, hányszor megyünk úgy imádkozni, hogy egy, a magunk képére és hasonlatosságára megalkotott istenkép elé járulunk! Ez azért is van, mert mi magunk akarunk mozdulni Isten felé, ahelyett, hogy az ő megnyilvánulását engednénk. Az Istennel való találkozás nem abban áll, hogy mi mozdulunk Isten felé, hanem abban, hogy ő kezdeményezhet. Ferenc ezzel az imával már erre az útra tér, mégpedig úgy, hogy azt kéri, Isten készítse fel az ő szívét a vele való találkozásra, az ő szolgálatára. Az ő része az, hogy Isten elé tárja szíve sötétségét és kérje: Világosítsd meg szívem sötétségét… Belső szegénységben áll Isten elé, mert tudja, hogy a vele való kapcsolat nem egy meghódítandó vidék, hanem szent föld, ahová csak saru nélkül léphet. Ha nem mi akarjuk megmagyarázni, és a magunk érdekeit szem előtt tartva magunkat meggyőzni arról, hogy ki az Isten, akkor az Úr föltárulkozhat, föltárhatja önmagát. Ekkor lobbanhat fel bennünk is a tűz, a ki nem alvó tűz. Csak ne hintsük a magunk porát erre a tűzre!

Folytatjuk…

Egy klarissza nővér

Az írás megjelent a Vasárnap 2025/24-es és 25-ös számában.