Mi a közös a kommunikációban és a közösségben?

A magyar nyelvvel ellentétben az újlatin nyelvek még jobban őrzik a kommunikáció és a közösség közötti szoros kapcsolatot az elnevezéseikben. A román környezetben szocializálódottak viszont már érzik, hogy ha eddig nem is tudatosították, bizony a kommunikáció (communicatio) és a közösség (communitas, communio) egy tőről fakad. Mindkét szó latin megfelelője a communis szóra vezethető vissza, aminek a jelentése: közös. A közösségben és a kommunikációban tehát éppen a közös jelentésű szóeredet a közös. A II. vatikáni zsinat és a szinodális folyamat fényében járjuk körbe a témát, a társadalmi kommunikációt helyezve a fókuszba.

Közös eredet

A latin communis kifejezés a megosztásra, a megosztott dolgokra vonatkozott, amikor emberek közösen osztoztak valamiben: tárgyakban, teherviselésben, felelősségben. A kommunikáció ebből származtatott szava magára a cselekvésre, a megosztás folyamatára utal, amikor az információk cseréje történik meg. Ezzel szemben a közösség (communitas) magára az állapotra vonatkozik, amikor emberek közösen osztoznak valamiben, míg az egyházi közegben magyarul is meghonosodott kommunió (communio) szakrálisabb jelentéstartalommal bővült, az egyházi közösségre használatos kifejezés, ami az ebben való részesedést is magába foglalja.

A közös etimológiai eredet jól érzékelteti, hogy a kommunikációt és a közösséget csak egymás viszonylatában lehet értelmezni, mivel szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ahhoz, hogy egy közösség létrejöhessen, közös szokásokra, jel- és kódrendszerre van szükség, a közösen osztott normák, a közös kulturális háttér révén valósul meg a közösség. Ebben elengedhetetlen szerepe van a kommunikációnak, a közösség csak úgy tud megvalósulni, ha a benne résztvevő személyek képesek egymással megosztani gondolataikat, érzéseiket, a világgal kapcsolatos információkat, értik egymás nyelvét, jelrendszerét. A közösség feltétele a kommunikáció, de kommunikálni csak azok képesek, akik valamilyen mértékben egy közösségben osztoznak, valami „közös” van bennük. Szakadát Istvánnál olvastam, hogy a szoros összefüggésre mutat rá az egyházi kontextusból ismert exkommunikáció fogalma, amikor valakit kizárnak a közösségből, ezzel mintegy megszakítva vele a kommunikációt.

A kommunió-egyház kibontakozása a zsinattól a szinódusig

Bár hosszú évszázadokig az egyház hierarchikus jellege állt az előtérben, a II. vatikáni zsinat (1962–1965) során az egyház újból felfedezte az ősegyház kommunió-jellegét, annak mintájára pedig a hierarchiáról ismét a közösségi dimenzióra került a hangsúly. Míg a középkortól egyre inkább tökéletes társadalomként (societas perfecta) tekintettek az egyházra, amelyben a döntéshozó hatalom a klérus kezében összpontosult, ahol a hívek csak a cselekvés objektumaiként jöttek számításba, a II. vatikáni zsinatot követően az egyház communio ecclesiarumként, a helyi, részegyházak kommuniójaként tekint önmagára.

A Szentíráson alapuló kommunió meghatározta a korai közösségeket, amely szorosan kapcsolódott az eucharisztiához. A térbelileg helyhez kötött helyi egyházak törekedtek a többi helyi egyházzal való egységre, ami a püspök vezetése alatt valósult meg és vált láthatóvá. Ugyanakkor ennek a közösségnek a mintáját a Szentháromság belső élete és dinamikája adta, az egyház pedig eucharisztia-kommunió lett, Krisztusban egyesült. A II. vatikáni zsinat a pápai primátussal szemben előtérbe helyezte a püspöki kollegialitást. A zsinat az egyházra vonatkozó képek, szimbólumok tekintetében a jogi-intézményi szervezet hangsúlyozását meghaladva a szentírási gyökerekhez nyúlt vissza és a bibliai képek gazdagságát emelte be a közösségi önértelmezésébe. Ilyenek az Isten népe, Krisztus teste, Isten családja, Krisztus menyasszonya, Isten szőlőskertje/szántóföldje, Szentlélek temploma szentírási képek, amelyek gazdag jelentéstartalommal töltötték fel ismét a közösség értelmezését.

A II. vatikáni zsinat elvetett magja a szinódusi folyamatban kezdett el beérni és valódi gyümölcsöt teremni. A püspöki szinódus, amelyet VI. Pál pápa alapított, a zsinat közvetlen öröksége, a Ferenc pápa által elkezdett és Leó pápa által folytatott szinódusi folyamat pedig éppen a püspöki szinódust terjesztette ki. A szinódusban már nem csak a püspöki kollegialitás érvényesül, hanem az egész hívő közösség kommuniójellege, amelyben a helyi kisközösségektől egészen a kontinentális és világszintű találkozókig törekedtek és törekednek meghallgatni mindenki hangját, véleményét, visszajelzését komolyan véve. A kommunió már nem csak képként, szimbólumként, hanem a közösség működési elveként valósul meg. A szinódus megtestesíti a kommunikáció és a kommunió egységét, ahol a kommunikáció a másik meghallgatásával kezdődik, miközben a Szentléleknek is teret hagynak az egyházi reflexiók során imák, csendek, befele fordulások formájában.

Tömegtájékoztatástól a társadalmi kommunikációig

A II. vatikáni zsinat felismerte a kommunikáció fontosságát és a modern kommunikációs eszközökben rejlő lehetőséget. Az Inter Mirifica kezdetű dekrétum a „tömegtájékoztatási eszközök” fontosságát hangsúlyozza, ugyanis az egyház feladata, hogy „az üdvösséget minden emberhez elvigye”, „hogy a tömegtájékoztatási eszközökkel is továbbítsa az üdvösség hírét, s megtanítsa az embereket ezen eszközök helyes használatára” (IM 3). Ugyanakkor a „tömegtájékoztatás” magyar fordítással a magyar nyelvű katolikus közösségnek nem sikerült maradéktalanul megragadni a zsinat szellemiségét, ugyanis a tömegtájékoztatás pont hogy nem tudja kifejezésre juttatni azt a közösségi dimenziót, amit a zsinat felismert. A tömegtájékoztatás megmarad az intézményi jellegnél, ahol az emberek tömeget alkotnak, akiket tájékoztatni kell, megmondani nekik, hogy mit gondoljanak, mit érezzenek, mit higgyenek, hogyan viselkedjenek. Ez egyirányú út, fentről lefele mutatják az irányt, „tájékoztatnak”, ami a hierarchikus jelleget emeli ki.

A magyar fordítás tehát nem sikerült, és sokan még ma is a téves értelmet adó fordításhoz ragaszkodnak, miközben a zsinat eredeti változatában, a latin nyelvű szövegben a „decretum de instrumentis communicationis socialis” kifejezés szerepel, ami sokkal jobban kifejezi a zsinat és a dokumentum mondanivalóját, és amit mi a szerkesztőségben következetesen, hosszú évek óta társadalmi kommunikációként fordítunk, használunk.

A katolikus egyház felismerte, hogy nincs közösség megfelelő kommunikáció nélkül, ugyanakkor a közösség nélkül, a közösen osztott gondolatok, nyelv, tapasztalatok nélkül a kommunikáció sem tud megvalósulni. A II. vatikáni zsinattal az egyház újból a kommunió útjára lépett, amit jelenleg a szinódusi folyamat próbál a lehető legteljesebben megvalósítani. Kommunikáljunk és alkossunk közösséget: erre hív minket Isten, aki az eucharisztiában egyesít bennünket.