† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik.
„Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: »Add át a helyedet neki.« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.
Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: »Barátom, menj följebb.« Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 14,1.7-14
Könnyű jónak lenni azokhoz, akik hozzánk is jók. Okos, mi több, bölcs dolog befektetni ott, ahol garantált a siker. Érdemes úgy adni kölcsön, hogy tudjuk, így vagy úgy, de visszafizetődik „nagylelkűségünk”. Megéri elidőzni ott, ahol szívesen látnak minket, ahol megtérül a befektetett idő és energia, ahol minden megtermi a maga gyümölcsét. Egyszerűbben: szeretjük minimalizálni a veszteséget és maximalizálni a nyereséget, ez pedig a kapitalizmus alaptétele, amely önmagában nem ördögtől való. Mégis, ha csupán ennek mentén éljük életünket, ha csak ennek fényében „fektetünk be”, hozunk lelki és anyagi áldozatokat, akkor éppen a lényeget tévesztjük szem elől. Hiszen Isten logikája éles ellentétben áll a világéval, ahol a versengés, a nyereség és a haszon az úr, és az ezek mögött meghúzódó káros, mérgező kollektív egocentrizmus és individualizmus. Ezek megkötözik és beszükültté teszik az embert, mint Jonathan Swift klasszikusában, a Gulliver utazásaiban, amikor a liliputiak megkötözik apró köteleikkel Gullivert, aki nem tud mozdulni. A mai ember is valahogy így van, mert a sok megkötözöttség nem csupán szabadságát lopja el, hanem örömét, lelki békéjét, s mint űzött vad, keresve kutatja hamis örömének reményét. Isten logikája ellenben szabaddá teszi az embert, hiszen az önkiüresítés és az önajándékozás útjára hívja meg, ahol nincs sem hamis vagy csalfa remény, ami betöltené mély, ősi vágyát az Isten után. Akkor már nem kell a világ törvénye szerint élnie, akkor már tud különbséget tenni a hamis és az igazi öröm között, és többé nem éri be selejttel, az utánzattal. Ez pedig meglátszik egy életen, mert eltűnik a felszín, amelynek jellemzői a magamutogatás, a majmolás és az énközpontúság, ehelyett megjelenik a mélység, a „valami más” és a „valami több” vágya, mert már nem éri be középszerűséggel, hiszen az isteni szeretet lángol szívében.
A mai evangéliumban éppen erről a fajta szemléletmódváltásról hallunk, ahol nem a felszín, a látszat, a magamutogatás dominál, hanem a cselekvő, alázatos szeretet, amely nem garasoskodik, méricskél, hogy megéri-e, kifizetődik-e asztalközösséget vállalni a sántákkal, a bénákkal, jót tenni a nélkülözőkkel, vagy csak pazarolni másokra Isten irgalmas szeretetét. Az igazi szeretet nem kürtöltet maga előtt, nem tülekedik mások elé, nem az a fontos, hogy ő helyt kapjon, hanem a másiknak helyt adjon. Ezt pedig nem lehet tanulni, kicsikarni vagy megvásárolni, ehhez a látásmódhoz, változáshoz sok-sok idő, csend és ima kell, ahol a régi ember megszűnik, hogy helyet adjon az új teremtménynek.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/35-ös számában.
