A szatmári sváb etnikum múltjába és jelenébe nyújtott betekintést a Sathmarland, du meine Heimat – A szatmári svábok a betelepítéstől napjainkig című tudományos konferencia, amelyet a szatmárnémeti Megmaradás Házában tartottak augusztus 7-én és 8-án. A konferenciáról korábban már beszámoltunk, most három előadó segítségével ásunk a téma mélyére. Az első részben Tempfli Imre lelkipásztor, egyháztörténész, a konferencia szervezője a szatmári svábok betelepedéséről írt, az előző részben pedig Baumgartner Bernadette a szatmári német mozgalom és a katolikus egyház 1920–1940 közötti viszonyát elemezte. Ebben a részben Turtureanu Róbert a szatmári svábok soraiból kikerülő papi hivatások témáját járja körül.
Az egyház első és legfontosabb küldetése az evangélium hirdetése. Ez a feladat nem változik, de változnak a körülmények, hiszen az egyház is, és mindazok, akikhez küldtetése szól, történelmileg meghatározottak.
A történelem során az egyház gyakran érkezett válaszúthoz, amikor újra kellett gondolnia saját szerepét és küldetését. Ezek az alkalmak, a válság korszakai mindig a megtisztulásnak és a megújulásnak is fontos állomásai voltak.
Az egri egyházmegye hatalmas volt, és így a terület igazgatása igen nehézkes; már a 17. században Pázmány Péter is említést tett az egyházmegye hatalmas földrajzi terjedelméről és arról, hogy a kilenc vármegye egyenként is megérdemelne egy püspököt.
A szatmári egyházmegyét a kassaival együtt az egri egyházmegyéből hasították ki 1804-ben. Az eredeti, tehát a trianoni békediktátum előtti egyházmegye öt főesperességből tevődött össze: a beregi, ungi, ugocsai, máramarosi és szatmári főesperességekből.
II. Lipót halála után I. Ferenc (1768–1835) lett az osztrák császár és a magyar király, 1799 márciusában pedig elhunyt Eszterházy Károly egri püspök is. Ferenc király a püspöki széküresedést jó alkalomnak találta arra, hogy végre megvalósítsa mindazt, ami három elődjének sem sikerült.
I. Ferenc Magyarország apostoli királyának 1804. március 23-i alapító okirata értelmében megszületett tehát a szatmári püspökség. Az új egyházmegye megalakulását VII. Piusz pápa (1742–1823, ur. 1800–1823) 1804. augusztus 9-én kelt bullájával szentesítette.
A munka azonban ekkor kezdődött igazán, a tenniváló sok volt, létre kellett hozni a különböző püspöki intézményeket: püspöki rezidencia, székesegyház, papi szeminárium. A papi utánpótlás és a papok képzése nagyon fontos volt minden egyházmegye számára!
A szatmári egyházmegye megalapítása előtt, az egri egyházmegyéhez tartozó beregi, ungi, ugocsai, máramarosi és szatmári főesperességben fellobbanó hivatások az egri, illetve kassai papnevelő intézetekben formálódhattak.
A Szatmári Papnevelde és Szeminárium kérdése az egyházmegye megalapításával egyidejű. Az egyházmegye püspökei különös figyelmet szenteltek a papképzésre. Mindent megtettek annak érdekében, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak azon fiatalok számára, akik a hivatás kegyelmét megkapták. Alapítványokat hoztak létre, bíztosítva a szeminárium anyagi fenntartásának költségeit, felkészült tanárokat alkalmaztak, odafigyeltek a papnövendékek lelki életére.
Báró Fischer István, az egyházmegye első püspökének rendelkezései között szerepelt a papnevelde megalapítása. 1804. november 17-én kezdődött el a püspöki líceum első éve hét növendékkel. 1806 novemberében elindították a teológiai főiskola első évét, ekkor Fischer püspök állandó szabályzatot írt elő a kettős intézet számára. Fischer István püspöksége alatt már kilenc papot szentelt.
A 19. század püspökei sorban erősítették a szeminárium működését. Hám János püspök nagy gondot fordított arra, hogy a papneveldében felkészült, nyelveket beszélő tanárok dolgozzanak. Szilárd véleménye volt: „szánalomra méltó az a nép, melyet tudatlan pap vezet”.
Haas Mihály püspök, látva a kispapok lelki fejlődését, amit a jezsuiták lelki vezetéséből merítettek, 1861-ben arra gondolt, hogy a papnevelő intézetet a jezsuita szerzetesek vezetésére bízza. Az ő püspöksége idején különös módon megsokasodott a sváb falvakból származó hivatások száma.
A 18. századi szatmári svábokat mélyen vallásos életmód jellemezte, amelyben a katolikus hit, az egyházi közösség, a hagyományok és a vallási nevelés központi szerepet játszott. Ez a vallásosság nemcsak lelki, hanem közösségi és kulturális kohéziós erő is volt számukra. De ekkor még szinte nem is beszélhetünk a szatmári svábok soraiból származó hivatásokról.
Ugyanakkor a szatmári svábok soraiból származó hivatások közül mára már boldogot is tisztelhetünk. Scheffler János (1887. október 29. – 1952. december 6.) római katolikus püspök, vértanú, Kálmándon született, sváb szülők gyermeke. A római katolikus egyház egyik kiemelkedő alakja, aki hűségesen kitartott hivatása és hite mellett a kommunista elnyomás idején is.
Turtureanu Róbert
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/34-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (Összeállította: Szász István Szilárd)
