A csoda hagyomány szerinti színhelyén, a galileai Tábor-hegyen még az arab hódítás előtt három bazilika épült „hajlékul a legszentségesebb zsinatolóknak”. Felszentelésük napja, augusztus 6-a lett Urunk színeváltozásának (Transfiguratio), a Megváltó megdicsőülésének ünnepe. A nyugati egyházban az első ezredforduló közeledtével kezdték számon tartani, összefüggésben Krisztus 1000-re várt visszatértével. Hivatalos ünneppé III. Kallixtusz pápa emelte a 1456. július 22-i nándorfehérvári győzelem hálaemlékezetéül.
Az Érdy-kódexben Úr színe változatja, a Müncheni-kódex naptárában Úrnak megváltozása, Jézus Tábor-hegyi színváltozásának ünnepe. Színeváltozásnak nevezi a kereszténység Jézus isteni dicsősége megmutatkozásának az Újszövetség által feljegyzett eseményét. Krisztus színeváltozásának ünnepe eredetileg az egyház életének húsvétot megelőző időszakára esett: nagyböjt 2. vasárnapján ez az evangélium; a nagyböjt során van Palamasz Szent Gergelynek, Krisztus színeváltozása nagy tanítójának az emlékezete; az esemény kapcsolódik az Üdvözítő közelgő halálához és feltámadásához.
Krisztus színeváltozása a lombsátorünnep alkalmával történt. Az ószövetségi lombsátorünnepen Isten együtt lakását ünnepelték az emberrel, Krisztus színeváltozása pedig feltárja, hogy ez az együtt lakás a Messiásban, az emberré lett Isten Fiában és általa valósul meg. Az apostolok a színeváltozásban Isten országának a dicsőségét látják, amely a maga fenségében van jelen Krisztus személyében: „benne lakik az Istenség egész teljessége testileg” (Kol 1,19; 2,9). Mindezt a keresztre feszítés előtt látják, hogy a feltámadásban megérthessék, ki is az, aki értük szenvedett, és mi az, amit Jézus, az Isten készített azok számára, akik szeretik őt.
A színeváltozás eseményében Mózes és Illés megjelenésének különleges fontossága rejlik. Mózes és Illés a liturgikus költészet szerint az Ószövetség legnagyobb alakjai, akik a dicsőségben megmutatkozó Isten Fiát jönnek imádni, két szent ember, akik számára Isten kinyilatkoztatta magát. A két személy magát az Ószövetséget testesíti meg: Mózes a törvényt, Illés a prófétákat. Krisztus pedig a törvény és a próféták beteljesedése (Mt 5,17). Az élőket és a holtakat is képviselik, mert Mózes meghalt és nyugvóhelye ismert, Illés azonban még életében a mennybe ragadtatott, hogy újból megjelenjék és bejelentse Isten üdvözítésének az idejét Krisztusban, a Messiásban. A színeváltozás hegyén Jézussal együtt megjelenve hirdetik, hogy a Messiás-Üdvözítő eljött, ő az Isten Fia, élőknek és holtaknak az Ura.
A hegy már az Ószövetségben az Istennel való találkozás helye volt. Ábrahám Mória-hegyére ment fel. Kétségek közt háborgott a lelke. Nem értette az Istent: miért kívánja fia feláldozását? Hogyan fog akkor népéből származni a Megváltó? Fönn a hegyen megerősítést kapott: Isten hűséges, nem vonja vissza ígéretét. Próbatételnek szánja. Mózes a Sínai-hegyre kapaszkodott. Nem tudta, Isten megbocsát-e a bálványimádó népnek. Itt kapott bizonyosságot: Isten irgalmas, nem törli el a lázadó népet. Megújítja a szövetséget. Illés a Kármel-hegyére menekült. Egyedül maradt Baál 450 papjával szemben. Az áldozatbemutatással az Úr igazolja: Izráel Istene erős Isten, megvédi népét. Jézus színeváltozása a Tábor-hegyén történik. A mennyei Atya kinyilvánítja: „Ez az én szeretett Fiam…”
Balla Lóránt
Az írás megjelent a Vasárnap 2018/31-es számában.
