† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk:
„Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
Atyánk! Szenteltessék meg a te neved.
Jöjjön el a te országod.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk
minden ellenünk vétőnek.
És ne vígy minket kísértésbe.”
Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.«
Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van.
Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki?
Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 11,1–13
Ha még emlékszünk az elmúlt vasárnapok evangéliumaira, akkor felfedezhetünk bennünk egy közös vonalvezetést, amely keresztény életünk fontos sarokköve lehet. Nem olyan régen az irgalmas szamaritánusról hallottunk, aki szívében túlcsordult az irgalmasság, a lehajló, ingyenes szeretet, amely nem fukarkodik vagy méricskél a szükség láttán, hanem mindenét, benne önmagát is ajándékozza. A múlt vasárnap a jobbik rész került előtérbe, hiszen minket is nemegyszer megkísért az „aktivizmus eretneksége” – ahogyan Szent II. János Pál pápa fogalmaz. Mert jobban hiszünk annak, amit teszünk, építünk, megvalósítunk, megálmodunk, mint annak, aki minket megálmodott, létrehívott és kegyelmével elhalmozott. Az elmúlt vasárnapok evangéliumai arra tanítottak, hogy nekünk is kell hordozni az irgalmasságot szívünkben és életünkben, de ahhoz először a jobbik részt kell választani.
És mi ez a jobbik rész? E kérdésre a mai evangélium adja meg nekünk a választ. A jobbik rész nem más, mint az Úrral töltött idő, az ima- vagy lelkiélet, bárhogyan is nevezzük. S talán ezt kell leginkább megharcolnunk, különösen ma, amikor az ima olyan haszontalan, semmittevésnek látszó időtöltés. Mert az imának nincs konkrét eredménye, éppen ezért az ima nem program, amit meg kell tenni, végre kell hajtani, el kell végezni vagy le kell tudni.
Gondoljunk csak bele, van-e közöttünk olyan, aki így tekint egy számára kedves szeretetkapcsolatára? Hogy „meg kell legyen”, „le kell járjon”, „essünk túl rajta”? Nem, hiszen egy meghitt beszélgetésben, egy jó kávézás alkalmával sosem nézzük az időt, egyszerűen örülünk a pillanatnak, a másik embernek. Akkor Istennel miért lenne másképp ez? Hiszen az imádságban éppen azzal találkozunk, aki a legjobban szeret minket, mert az ima kapcsolat, szeretetkapcsolat Isten és köztem. Talán két kísértést említhetünk meg, amelyek gátolhatják ezt a szeretetteljes találkozást Isten és ember között. Az egyik nagy kísértés, hogy az imát pajzsnak használjuk, az imával védjük meg magunkat, hiszen elvégezzük, letudjuk, kipipáljuk, de hol van benne az Isten? Teréz anya mondja: „a csend Isten anyanyelve, az imában nem az a fontos, amit mi mondunk, hanem amit ő mond nekünk”, ezt jó tudni. A másik nagy kisértés, hogy „vajon jól imádkoztam?”, amikor különbséget teszünk ima és ima közt. Egyszer e kérdésre a következő választ adtam: „az imádkozik rosszul, aki abbahagyja”. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt néhai Ferenc szentatyánk: „az ima tehát egyfajta kottatartó, ahová életünk dallamát helyezzük”.
