† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.”
A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” Jézus történettel felelt a kérdésre: „Egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták.
Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette.
Azután egy levita jött arra. Ő is meglátta, de elment mellette.
Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked.
Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.”
Jézus így folytatta: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél!”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 10,25–37
Forrongó Közel-Kelet, értékvesztett Európa, és ehhez társul számos háború mind kulturális, mind ideológiai és fizikai síkon, amelynek része az öldöklés, a vérfürdő, megtépázott, kifordított emberi méltóság. Egyesek embert meghaladó, sátáni gonoszságot emlegetnek, mások a szekularizált társadalmat kritizálják, megint mások saját önnön sorsukat siratják, és megint mások mai kérdésekre tegnapi válaszokat adnak. A szélőségek tengerén lavírozunk, ha csak a mai kor rigoristáira gondolunk, akiknek a fekete-fehérre redukált világképével nem tudunk mit kezdeni. De ott vannak a mai kor laxistái, akik szabados isten-, egyház- és emberképpel felülírják a Szentírás, a Tanítóhivatal, a Szenthagyomány tanítását, mégis jó tudnunk, amit a Prédikátor könyve megfogalmaz, mely szerint „nincs új a nap alatt” (Préd 1,9), és ez igaz korunkra, a világ történéseire és egyházunkra egyaránt. Hiszen akik csak picit is jártasak a világ- és egyháztörténelemben, tudhatják, hogy egyetlen kor sem volt mentes a háborúktól, a vallási belviszályoktól. Hiszen amióta ember az ember, nemigen vagy csak nagyon ritkán tudta a magában élő ordas farkast megszelídíteni, amely Avilai Szent Teréz szerint oly mohón ragaszkodik a hatalomhoz, a hírnévhez és a haszonhoz, amelyektől a keresztény embernek óvakodnia kell. Mégis ettől függetlenül, bárhogyan is élt és él az ember, Isten nem mond le a világról, az emberről, az üdvösségtörténet ma is folytatódik, mert a világ irgalomért kiált. A mai evangélium szépsége talán éppen ezért ennyire szembetűnő és egyben aktuális, hiszen az irgalomról hallunk, amely nem válogat, nem a körülményeket nézi, amely nem alakoskodik, hanem megindul a másik láttán. Héberül a raham, amelynek jelentése anyaméh, ennek többletjelentése a gyöngédség, az együttérzés, de hasonló ehhez a görög kifejezés is, amely a splanchnízomai, ennek jelentése a belső szervek megindulása, belsőből fakadó együttérzés, amelyet az ember nem tud uralni. Mi lehet a keresztény ember válasza, ha a világra, a fékvesztettségre tekint? Az irgalom, amely a szeretetből merítkezve végül legyőzi és meggyőzi a világot. Szépen fogalmazza meg ezt Richard Rohr a Halhataltan gyémámt című művében: „ne feledjük: minden alkalommal, amikor azt választjuk, hogy szeretünk, azt is választjuk, hogy meghalunk. Minden alkalommal, amikor szívből szeretünk, lemondunk önmagunkról mint autonóm egységről, és egy darabkánkat átadjuk valami vagy valaki másnak, és nem szerezhetjük vissza egykönnyen – kivéve, ha azt választjuk, hogy nem szeretünk tovább, amit sokan megtesznek.”
Olasz Béla
