A papszentelést megelőző időszak mindig kiemelkedő és megható pillanata az egyházmegye életének. Ilyenkor nemcsak az újmisés papokra irányul a figyelem, hanem magára arra a titokra is, amely Isten és az ember között szövődik, amikor valaki életre szólóan igent mond a meghívásra: „Kövess engem! Hagyomány, hogy minden évben, a papszentelések előtt megszólítjuk azokat a fiatalokat, akik az oltár szolgálatára készülnek. Különösen fontos ez most, amikor a hivatások száma nem növekszik látványosan, és minden újmisés pap egy külön ajándék a közösség számára – remény, hogy Isten továbbra is szólít, hív és küld.
Idén négy diakónust szentelnek pappá a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyében. Ők mindannyian hosszú évek tanulása, lelki elmélyülése és szolgálata után jutottak el arra a pontra, amikor ünnepélyesen kimondhatják végleges igenjüket Istennek. Egyikük Balázs Barnabás, akit ma szentelt pappá Kovács Gergely érsek Székelykeresztúron. Ismerjük meg őt, fogadjuk be szavait, imádkozzunk érte, és kérjük együtt a jó Isten áldását induló papi életére!
Jelen akarok lenni az emberek számára
A nevem Balázs Barnabás, Székelykeresztúron születtem 1999. június 24-én, szüleim első és egyetlen gyermekeként. Szüleim a tenyerükön hordozva neveltek. Édesapám az élet sok területén könnyen kiigazodik, kereskedő ember. Vesszőparipája, hogy az ember azzal foglalkozzon, amihez ért és amit szeret. Példa számomra az odaadó munkavégzésben. Édesanyám háziasszony, aki családjáért él. Elfogadó, önfeláldozó szeretetet tanultam tőle és önzetlen segítségnyújtást. Szüleim vendégszerető emberek, szívesen megosztották másokkal azt, amivel rendelkeztek. Nem nehéz közvetlennek, barátságosnak és jószívűnek lennem; szüleim példája nevelt ezekre, és magammal hozom ezen értékeket felnőtt életembe. Elemi és középiskolás tanulmányaimat szülővárosomban végeztem, érettségi után kértem a felvételemet a gyulafehérvári Megtestesült Bölcsességről nevezett Papnevelő Intézetbe.
Papi jelmondatomat egyházi énekünkből választottam, Virág Ferenc pécsi megyés püspök tollából:
Édes Jézus, öntsd szívembe lángoló szerelmedet.
Különösen fontossá vált számomra ezen ének és tartalma az őszi hónapokban, amikor megéreztem, hogy életemnek alakulnia kell, istenközpontúbbnak kell lennie. Naponta kérem e papi jelmondattal az Úr Jézust – öntsd szívembe lángoló szerelmedet –, és mindig hozzáteszem: tartsd meg hitemet és józan eszemet.
A papi élet – az Úrral lenni és szolgálni népét – színes életforma. A pap építője Isten országának a szentségek kiszolgáltatásával, az emberek Istenhez vezetésével mint igehirdető, hitoktató és lelkivezető. Ugyanakkor intézményvezető, aki a munkatársak és javadalmak felelőse. Egészen fiatalon (szinte gyermekként) van jelen az emberek földi életének kezdetén és végén, örömben és gyászban, de a konfliktusok idején is. Az emberi élet legféltettebb oldalaiba nyer betekintést, és megelőlegezett bizalmat kap. Minden korosztály életében részt vesz, és meg kell találnia a közös hangot velük. Csodálattal tölt el, ahogyan a jó Isten megengedi, hogy olyan ember legyek a társadalom életében, aki mindenkié.
A papi élet másik oldala, a magány okozott és okoz félelmet. Képes leszek egyedül élni, a legnehezebb időkben is kitartani? Ez nem befejezett, most kezdődik igazán. Naponta kérem ebben az Urat, és keresem a jelenben, hol és miben találkozom szerelmével, ebben segít az elcsendesedés is. Örömöm, hogy megéreztem a csend ízét mint táplálékot, ahogyan ebben meghívó Mesteremmel találkozom.
A családom nem nevelt vallásosan. Szeretik a jó Istent, bíznak benne, de nem járnak minden vasárnap templomba. Elsőáldozásra készülve kezdtem rendszeresen templomba járni. Az akkori plébánosom, Kovács Péter hívott ministrálni. A személye, aki szerette az embereket és őt is szerették, és az a ruha, amit viselt – később tudtam meg, hogy reverendának hívják –, megfogó volt számomra. Ekkor fogalmaztam meg először, hogy én is ilyen ember szeretnék lenni. A hittanórák, táborok, ifjúsági órák, a közösségi életbe való bekapcsolódás azt erősítették meg bennem, hogy pap szeretnék lenni. A szentségimádások, lelki beszélgetések, önmagam – beleértve talentumaimat és gyengeségeimet – megismerése segítettek a papi élet mellett dönteni.
Gyermekkoromat végigkísérte a gondolat, hogy nem akarok szerelmes lenni. Gimnazista éveim végéhez közeledve mégis utolért a nagybetűs szerelem. Komolyan gondoltuk a kapcsolatunkat: szerelmesek, lelki társak voltunk, közös imaszándékokkal imádkoztunk.
Az oltár mellett mégis „túlságosan jól éreztem magam”, nem akart távozni a papság iránti vágy a szívemből.
Döntésem előtt figyelembe vettem a szívemben lévő erős vágyat a papság iránt és talentumaimat, amivel rendelkezem: beszédkészség, emberek iránti együttérzés és tenni akarás, szervezőkészség. Szeretem a közösséget, jólesik az emberek közt lennem. Tizenkettedik osztályban így mondtam ki az igent.
Életem eseményei, ahogyan vezetett az Úr féltő szeretetével, és a nehézségekben, szenvedésben tapasztalt gondviselése arra mutatott, hogy hív: Vele lenni és szolgálni az embereket. Negyedéves kispapként krízist éltem meg a félévi szesszió időszakában. Nehezen ment a tanulás, nem tudtam elmélyülni a csendben, szerettem a jó Istent, de nem eléggé… Ráébredtem, hogy nem elég a papi munka szeretete és az ebben való ügyeskedés. Mélységes-szerelmes kapcsolatra van szükség az Istennel a papi élethez, mert ez az alapja mindennek. A Szent Ignác-i lelkiség segített az elmélyülésben.
Gyakorlati-pasztorális évemet Gyimesbükkben és Nagytusnádon töltöttem. Két különböző közösség, különböző feladatokkal és különböző principálisokkal. Mindkét helyen elvem volt (és ma is az), hogy mindenkié akarok lenni: odafigyeléssel, meghallgatással, közös munkával. A hittanórák, prédikálások, lelkiségi csoportok, elsőpéntekes betegek látogatása és a periférián élők pasztorációja erősített a pappá válás útján.
Szüleim élete példás számomra: ahogyan viszonyulnak másokhoz szeretettel, befogadással és ahogyan dolgoznak, odaadó kitartással. Gyermekkorom és kispapi éveim plébánosai, Kovács Péter és Bálint István segítettek kibontakoztatni értékeimet. A határozottság, következetesség, precizitás, önmagam megismerése, tudatosság a lelki életben, jóban lenni önmagammal és ebből nyitni mások felé – nagy segítségemre voltak ezen példákkal, hogy szárnyakat bontogathassak. Hálás vagyok a székelykeresztúri egyházi közösségünkért, hogy általuk Isten közelében cseperedhettem fel. Az ifjúsági táborok, akár az otthoniak vagy a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozók, az ifiórák, a kialakult barátságok nélkül ma nem lennék itt. Hálás vagyok a barátaimért, akik testvérként vannak jelen az életemben.
Hálás vagyok a szemináriumi elöljáróimért, akik neveltek szóval és példával, nem kevésszer faragva rólam azt, ami nem előnyös a papi élethez, és erősítettek abban, ami építi Isten országát. Hálás vagyok a lelki atyákért, akik elfogadó szeretetükkel segítettek a pappá formálódásban, és az évfolyamtársaimért, akikkel az évek alatt barátok is lettünk: példájuk, a közösen megoldott problémák és munkák formáltak.
A papi életnek úgy szeretnék nekivágni, hogy az Úrral szoros kapcsolatban vagyok, aki a társam, és jó nekem vele lennem: az imában és a szolgálatban.
Jelen akarok lenni az emberek számára. Nemcsak az okosak, jól fésültek, szépek, ügyesek, jó módúak papja akarok lenni, hanem mindenkié: a fiatalok, idősek, gyerekek, szerelemeseknek, házasok, szegények, árvák, betegek, a periférián elő emberek papja. Különösen odafigyelve, hogy köztük éljek, magukénak érezzenek, akire mindenkor és bármikor számíthatnak.
Papszentelési képek: CreativPhoto
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2025/27. számának Fókusz rovatában.
Összeállította: Cziple Hanna
