Mutriku – Bolibar
23,59 km
Hogy miért lesz rövid a mai beszámoló, azt az útikalauzból tudhatjuk meg a legjobban.
Szerinte: ,,A mai szakasz az egész Camino del Norte legeldugottabb szakasza, alig néhány köztes szolgáltatással, egy nehéz, de gyönyörű útvonal, amely idilli kilátást nyújt a baszk vidéki völgyekre, parasztházakkal, erdőkkel, rétekkel… A Calvario remeteségtől eltávolodunk a parttól. Néhány napig nem látjuk viszont a tengert, egészen Portugalete és Pobeña városáig. A nap legnagyobb emelkedője az Olatz utáni Arno-hágó, mindössze 3 kilométer alatt 300 méteres szintemelkedéssel.”
Magyarul ismét egy elég nehéz nap volt, a már lassan megszokott hullámvasútozással. Fel-le, fel-le, és ez ismétlődik, amíg megérkezünk. Az időjárás tökéletes volt, eleinte borús, dél körül kezdett kisütni a nap. De lássuk sorjában.
- Reggel az első 6 kilométer elég tűrhető volt. Kis emelkedő, kis lejtő.
- Olatz után következett az a kegyetlen három kilométer, amikor 300 métert kellett hirtelen emelkedni. Azt mondták, 501 méteren lesz a csúcs. A telefonon csak 500-at mutatott. Valaki lenyúlt egy métert, úgy, mint a tegnap éjjel az egyik szálláson ellopták egy zarándok cipőjét. Sajnos ilyen is elfordul a Caminón. Nagyon ritka eset, vigyázni kell. Úgy érzem, ilyen dolgokat is meg kell említenem, akármennyire kellemetlen.
- Olatzban ismét találkoztam a spanyolokkal. Valamilyen egyesület tagjai lehetnek, mert mindennap egyforma pólóban vannak. Meg fogom nézni, mit ír rajta.
- Gyönyörű táj, izzadás, köves út váltakoztak, de minden kezelhető volt.
- Egy ház előtt volt egy önkiszolgáló asztal. Érdekes módon, de működik. Ki voltak írva az árak, mindenki azt vett, amire szüksége volt, és a pénz ott volt a kis kosárban.
- Nagyon sok lovat és szamarat láttam útközben. Két hölgy pedig lóháton jött velem szemben. Így is meg lehet tenni a Caminót, csak jó irányba kell menni.
- Ott fenn a magasban anélkül, hogy tudtunk volna róla – elhagytuk Guipúzcoa tartományt (ezt már nem kell megtanulni, ha eddig nem tudtuk), és beléptünk Vizcayába.
- Szokás szerint nagyon meredek ereszkedővel érkezünk meg Markina-Xemeinbe. Belépéskor elhaladtunk a Heverő Kövek Temploma mellett (Ermita de San Miguel de Arretxinaga – ebből az utolsó szó jelenti a heverő köveket), melynek belső tere varázslatos: hatszögletű boltozata három hatalmas sziklát rejt, amelyek egymás mellett támasztják alá a város védőszentjének, Szent Mihálynak a szobrát. Egy közhiedelem szerint azok a szinglik, akik háromszor áthaladnak a kövek alatt, kevesebb mint egy éven belül megházasodnak. Mondanám, hogy sorban álltak az emberek, de senki sem tolakodott. De jó tudni, hogy ilyen is van.
- Nagy szó, hogy pecsét is volt. Ez már rendesen meg volt kötve madzaggal, nem úgy, mint a tegnap.
- Egy kis pihenés, erőgyűjtés, és indultam az utolsó 6-7 kilométerre.
- Senki nem fogja kitalálni, hogy kivel találkoztam és mi volt a kezében? Elárulom. Az olasz gyerek a nagy husánggal ott ballagott előttem. Utolértem, szokás szerint megdicsértem, és kérdem, hol van a barátod. Azt válaszolja, hogy előttünk. Őt is utolérem (mert én a végére mindig begyorsulok, mint a kerítésfestő, aki azért siet, hogy el ne fogyjon a festéke). Kérdem a barátot, miért jár az erős gyerek azzal a husánggal? Azt válaszolja, nem erős, csak kicsit nagyon makacs.
- És végül 28 fokban, megérkeztem Bolibarba. Sokan sejtik, hogy miről híres ez a kis falu. Innen vándorolt ki 1559-ben Simón Bolívar de la Rementería a Karib-tengeri Hispaniola szigetre, majd később áttelepült a venezuleai Caracasba, hogy ott azután majd az ötödik generációs leszármazottja váljon a világ egyik legismertebb hősévé. Simón Bolívar (1783-1830), számos amerikai ország (a mai Venezuela, Kolumbia, Ecuador, Peru, Bolívia és Panama) hőse és felszabadítója. Az ösvény lábánál egy mellszobrot, egy emlékművet és egy a tiszteletére felállított múzeumot láthatunk.
- Az utolsó képen a szállásom van.
A mai nap tanulsága:
Az emelkedő kemény, a lejtő veszélyes, a cipőt néha ellopják – de a becsületkassza működik, és még a makacs zarándok is halad. Ez a Camino.
