Csávossy György születésének századik, halálának tizedik évfordulójára emlékeztek Nagyenyeden június 21-én, szombaton. Jelen voltak a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete, a Vitéz Horthy Miklós Történelmi Lovagrend képviselői. A megemlékező szentmisén felidézték az erdélyi magyarság kiemelkedő személyiségének életét, örökségét. Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébánosnak a remény köré épülő, megemlékező szavait olvashatják a következőkben.
Száz éve született, tíz éve halt meg Csávossy György
Kettős évforduló megünneplésére gyűltünk össze. Kereken 100 éve, hogy született, és kereken 10 éve, hogy elhunyt Csávossy György, Nagyenyed híressége, az erdélyi magyarság egyik tanítómestere.
A Zsidókhoz írt levélből vett bibliai ige ezen a napon szó szerint így buzdít valamennyiünket: „emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek. Gondoljatok földi vándorlásuk végére, és kövessétek hitüket” (Zsid 12,7). Dániel próféta könyvében pedig ez olvasható: „Akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként égen a csillagok”.
Tíz évvel ezelőtt ugyanitt lelki vezetőjeként, gyóntatójaként búcsúztam tőle, ma pedig egyik hálás tanítványaként szólok róla.
Egyházunkban ez az év, a Krisztus utáni 2025. esztendő, a remény jubileumi éve. Néhai Ferenc pápa még életében nyilvánította azzá. Az elmúlt napokban elolvastam az ő legutolsó könyvét, amelynek címe: Remény. Alcímében „önéletrajz” a 400 oldalas munka. Ilyet eddig még nem írt római pápa. A nagyon súlyos kihívásokkal terhes, és egyszerre több oldalról is fenyegetett mai világunk állapotának a hiteles leírása. Az a „remény”, amelyről a pápa ebben a könyvben beszél, nem optimizmus, nem is egyfajta meggyőződés, hogy valami egyszer biztosan jól fog végződni, hanem nagyon erős belső bizonyosság arról, hogy földi életünknek célja és értelme van, függetlenül attól, miképpen végződik majd.
Nagyon sok kiváló gondolkodó elmét idéz a pápa, többek között egy Zygmunt Bauman nevű szociológust, akivel 2016 szeptemberében, 91 éves korában találkozott Asszisziben, s akitől nagyon sok értékes gondolatot kapott. Ezek közül egyet idézek: „Ha a jövő évre gondolsz, akkor vess kukoricát. Ha a következő 10 évre gondolsz, ültess fát. De ha a következő 100 évre gondolsz, oktass – másokat”.
A ma ünnepelt Csávossy György mint gondolkodó elme, egész életén át ez utóbbi feladatot vállalta és teljesítette is százszázalékosan. Fáradhatatlanul oktatott és eközben (mint szőlőtermesztő gazda és nemzetközileg is ismert borász) a szülőföld megművelésére és szeretetére nevelt generációkat. Ennek bizonyságául Maradj című költeményét idézem: „Maradj itt: ősszel a magot elszórhatod. / Maradj, – kéri a kegyelet, / legyen ki szülőt eltemet. / Maradj, – öleld a gyermeked térdeden, / ősi neveket taníts neki, / s ha egyebet nem tudsz, legyél nyíl, mely utat híven mutat a cél felé, / bár villám hasíthat belé. / Maradj, – nézd néped néma száját, / a költészet Úrvacsoráját ki osztja szét? Maradj, – mert eljön az a reggel, mikor kikotrod a hamut, / huzathoz nyitod a zsalut, / mosdáshoz hordasz szűz vizet / és meggyújtod az új tüzet”.
A szülőföld szenvedélyes szeretetének a tanításával párhuzamosan egész irodalmi és közéleti tevékenységével is azt tűzte ki legfőbb célul, hogy identitástudatot adjon azoknak, akik rá hallgatnak, s amit jómagam tanítványaként a magam számára és azon fiatalok számára, akik 15 évesen bérmálkoznak, így foglaltam össze: teremtmény vagyok, ember vagyok, férfi vagy nő vagyok, magyar vagyok és keresztény vagyok. Mindennek szilárd alapja az elődeinktől örökölt hagyomány, a kulturális tradíció. Gustav Mahler zeneszerző szerint: „A hagyomány, a tradíció nem a hamu kultusza, illetve tiszta őrzése”. A lángot Illyés Gyula „gyökérnek” is nevezte és azt mondta: „A szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol”.
Az elődöktől örökölt, hagyományból táplálkozó világszemléletnek mai neve a remény. Ám ahhoz, hogy teljesülhessen is a remény, használnunk kell mindenek előtt a szemünket, hogy meglássuk a mellettünk élő másik embert. Használnunk kell a fülünket, hogy meghalljuk és türelemmel meg is hallgassuk, amit a másik ember mond nekünk. A szólást, a szavakból álló beszédet meg kell előznie a tettnek, a cselekvésnek. Ezért legelőször önmagunknak kell feltennünk a kérdést: mit kell nekünk tennünk? S aki felteszi ezt a kérdést, az még akkor is fiatal, ha már elmúlt 80 éves. Ha soha nem teszi fel, akkor is öreg, ha még csak 20 éves.
Ferenc pápát egyik külföldi lelkipásztori útja során megkérdezte egy egyetemista: „Szentatya, nagyon sok olyan barátom van az egyetemen, aki agnosztikus vagy ateista. Mit mondjak nekik, hogy keresztények legyenek?” „Semmit! – válaszolt a pápa. A szó, a beszéd utolsó legyen. Jóval azt megelőzően cselekedned kell. S ha a barátaid saját szemükkel látják azt, ahogyan te élsz, illetve ahogyan te irányítod az életedet, előbb-utóbb konkrétan is rád kérdeznek, hogy ezt vagy azt miért teszed, akkor, igen akkor – beszélhetsz is!”
Mivel a ma ünnepelt Csávossy György személyében egyéb címei mellett kiváló írásművészt, költőt tisztelünk, a pápa életéből egy, a költészettel kapcsolatos és sokatmondó epizódot idézek fel. Ez év elején, márciusban jelent meg Rómában Ferenc pápának a Viva la poesia, Éljen a költészet című írása. Betegágyáról, mert akkor már súlyos beteg volt, sajátkezűleg írt levélben köszönte meg Antonio Spadaro jezsuita szerzetesnek, hogy az évek során a költészetről elmondott szövegeit összegyűjtötte és könyv lett belőle. „Szeretném – írta neki a pápa –, ha a költészet az egyetemeinken is katedrára emelkedne. Vissza kell szereznünk az irodalom iránti érzékünket az életünkben, de az oktatásunkban is. A költészet segít ugyanis mindannyiunknak, hogy emberré legyünk, és erre ma nagy szükségünk van.”
A Biblián túl vannak olyan irodalmi művek, amelyek nagyon behatóan és alaposan az egyes ember és az egyetemes emberiség sorsával foglalkoznak. Ezek közül hármat említek: a 12. századból az olasz Dante Alighieri Isteni színjáték című művét, a 16. századból az angol John Milton Elveszett paradicsom című époszát, és a 19. századból a magyar Madách Imre világhírű színpadi művét, Az ember tragédiáját.
Nem kétséges, hogy az ember ,,tragédiája” a gőgből fakadó bűn, vagyis az Istennel való tudatos szembefordulás. Ennek lett szomorú következménye az említett paradicsom elvesztése. Azóta, mind a mai napig, földi sorsunk nem egyéb (egyénileg is, közösségileg is), mint az elveszett paradicsomnak a folytonos visszasírása.
Örülhetünk az olyan költői felismerésnek, mint amit Dante fogalmaz meg az isteni színjátékban: még az elveszett paradicsomból is megmaradt számunkra három fontos dolog: a csillagok az égen, a virágok a természetben, és az ártatlan gyermekek a felnőttek életében. Igazából a földi halál utáni élet folytatásába vetett hit szolgáltat nekünk elégséges okot az éltető reményre, vagyis arra, hogy mindaddig, amíg Madáchot idézve küzdve-küzdésssel és bízva-bízással ezen a kék bolygónak is nevezett planétán élünk. Az élet él, és élni akar – mondja Ady. Aki nem hisz Istenben, illetve a földi halál utáni életben, az tulajdonképpen remény nélkül él! A remény pedig bibliai tanítás szerint nem csal meg!
„Isten hű lesz mindig – bármit is hozzon a jövő” – vallotta halála előtt Dietrich Bonhoeffer evangélikus teológus, akit a nácik 1945-ben felakasztottak. Megboldogult Csávossy György testvérünk hosszú élete során ennek a legyőzhetetlen reménynek volt elkötelezett képviselője és hirdetője. Ezért legyen áldott az ismeretlen jövőben is az ő emléke!
Jakab Gábor
Fotó: Lőrincz Zoltán
