Felnőttkori komoly arcunkat ismerik olvasóink, néha az utcán vagy rendezvényen is felismernek, köszöntenek. Gyermeknapon úgy döntöttünk, megmutatjuk néhányan a valamikori énünket, képen és emlékidézés által is.
Hogyan nem lettem bélyeggyűjtő?
Gyermeknapra gyermekkori képeket keresgélve egy valamikori szülinaposat választottam, hiszen a választékból ez tűnt a legvidámabbnak. A fényképen látható sok részlet közül a háttérre irányítom a kedves olvasó figyelmét: az ajtóra ragasztva az akkori bélyeggyűjteményem látható. Édesapám foglalkozott filatéliával, fogalmam sincs, milyen szinten, néhány, bélyegekkel teli album lapozgatására emlékszem, de mivel abban nem volt túl sok színes, érdekes ábra, és vigyázva kellett lapozni, no meg nehéz is volt, nemigen kötötte le az érdeklődésemet. Valamennyire mégis felcsigázhatta a kedvemet, mert néhány, számomra izgalmasnak látszó (valószínűleg azonban értéktelen, esetleg levélre ragasztva érkezett) bélyeget sikerült megszereznem, ez a zsákmány kapott helyet a hátam mögött látható szobaajtón, akkori szemmagasságomnak megfelelő helyen. Az ígéretes kezdetből nem lett nemzetközi, de még országos karrier sem, ugyanis egy alkalommal a nagytakarításba besegítő györgyfalvi asszony – mit se tudva a gyűjtési szenvedélyről, netán a bélyegek szentimentálisnál további értékéről, de még az érzelmi jelentőségéről sem – mint koszt, gondosan lemosta, levakarta az ajtóról az egész gyűjteményt! Az első (sírással és szomorkodással egybekötött) sokk után elmúlt a maradék érdeklődésem is a bélyegek iránt. Bodó Márta
A titkos doboz aljáról előkerült kincsek
Mindig is furcsálltam, hogy gyerekkoromból milyen lehetetlen emlékek maradtak meg, csak mostanra értettem meg, hogy valójában az emlékeim azok mind nekem elmondott mesékből és mesélésekből állnak össze, azokból a pillanatokból és helyekből, melyeket mindig a kicsi Hannához kötök.
Mielőtt még tudtam volna olvasni, már biztos voltam benne, hogy a betűk varázserővel bírnak. A nagymamám Benedek Elek mesekönyveit olvasta nekem, és én minden egyes alkalommal meg voltam győződve róla, hogy a történetek nem is a könyvből jönnek, hanem valahonnan az ő szíve mélyéből. Nagytatám emléke számomra mindig a templomhoz kötődik. Épphogy tudtam járni, már ott kószáltam a padsorok közt, cumisüveggel a számban, szertartásosan tipegve, mint egy miniatűr egyházi méltóság. Csendben voltam, de közben komoly arccal vizsgáltam a híveket, mintha azt mérlegelném, ki ülhet be jövő vasárnap is abba a padsorba.
Apukámmal rengeteget sétáltunk – pontosabban ő sétált, én a hátán aludtam. Azt hiszem, ő néha túrát tervezett, én pedig titokban alvókabinnak használtam a vállát. A legjobb álmaim ott születtek, miközben ő Paganinit dúdolt nekem vagy Álomarcú lányt énekelt, én épp egy királylánnyal uzsonnáztam álmomban egy rózsaszín felhőn. Anyukám pedig… nos, ő volt a mindentudó (most is). Valahogy mindig pontosan tudta, hogy mikor vagyok éhes, fáradt, nyűgös vagy csak „nagyon fontos okból szomorú”. Egyetlen pillantásból olvasott, mint egy nyitott könyvből – amit ő persze már előre elolvasott, és a végét is tudta.
És ott az öcsém, akit – nagytestvéri kötelességből – mindig próbáltam megvédeni, még ha nem is mindig kérte. A legnagyobb küzdelmeink nem a játékokon dúltak, hanem a konyhában: pontosabban a mixer lapátján. Amint anya tojásfehérjét kezdett verni, már néztük egymást – kié lesz a dicsőség, ki nyalja le elsőként a habos, édes trófeát?
Ma már sok minden más – nincs mese minden nap, nincs alvás séta közben apa vállán és göndörhajú törpeként sem csoszogok a templomban. De ezek az emlékek néha előbújnak, mint egy titkos, régi doboz aljáról előkerült kincs. És ilyenkor újra mosolygok – ahogy akkor, amikor még azt hittem, ha sokáig nézek egy könyvre, talán megtanulok belőle repülni. Cziple Hanna
Apám hajója
Amikor a régi fényképeket nézegetem, mindig különös érzés kerít hatalmába. Picit olyan, mintha újra ott lennék a nagyszüleim konyhájában, ahol a kürtőskalács illata betöltötte a teret, vagy egy nyári estén, amikor a gyerekzsivaj egészen sötétedésig megtöltötte az utcát.
Egy különösen emlékezetes történet kisiskolás koromból örökre belém égett. Egy szülői értekezleten a szülőket arra kérték, hogy rajzolják le a gyermeküket egy tárgyként, hogy milyen tárgy szimbolizálja őket. Másnap a tanító kitette a rajzokat a táblára, és nekünk, ki kellett találnunk, melyiket rajzolták rólunk. Én nem találtam el elsőre. Sőt, másodikra sem. Végül kiderült, hogy apukám egy hajót rajzolt.
A tanító kérésére minden szülő elmesélte, miért azt a tárgyat választotta, és másnap ezt elmondta nekünk is. Apukám azzal magyarázta a rajzot: azért lettem hajó, mert mindig is álmodozó voltam, mindig újabb kalandokra vágytam. Ez a gondolat akkor nagyon mélyen megérintett. Azt éreztem, hogy apukám valami igazán fontosat látott meg bennem, valamit, amit azóta is magamban hordozok. A hajó, amit nekem rajzolt, azóta is szimbóluma annak az erőnek és bátorságnak, amit tőle kaptam. Annak, hogy ne féljek az ismeretlentől, és tudjam: bármilyen vihar is jön, a hajóm biztosan a vízen marad.
Ez az emlék számomra a gyerekkor egyik legmeghatározóbb pillanata. Kecskés Csaba
Jövő utca 9 szám
A rólam készült első fotók (mindjárt egy sorozat) nagyapám udvarán készültek, Felsőcsernáton egy csöndes, és mondhatni eldugott szegletében. Le sem kell csuknom a szemem, hogy az utcára kiengedett libák és kacsák hadát, a lábuk kavarta porfelleget, s a finom felkavart pataki homokszemcséken átszüremlő napsugárnyalábok között valamikori önmagamat lássam. A fekete faeper mérhetetlen mennyiségben termett az udvaron, és a kacsák csak úgy nyelték – a nokedli szót nem ismertem sokáig, de a mondást már nagyon régtől fogva igen, és mai napig is valahányszor ezt hallom, megjelennek lelki szemeim előtt a totyogó fehér tollas jószágok, ahogy a frissen lepotyogó gyümölcsre vetik magukat, versengve.
Távoli rokon- és szomszéd gyerekek arcát látom ma is magam előtt, ahogy robogunk a patakra, szaladunk a megkergült ludak elől, sírunk a harapásuk miatt. Mai napig is úgy él bennem az utca végét kijelölő, azt egyben le is záró patak partja, ahogy gyerekkoromban volt: kellemesen lankás, és át lehet rajta kelni a túloldali mezőre, illetve a Cserealja falurészbe. A patak jegén télen korcsolyáztak a nagyok, engem takaróba csavarva és szánkóra ültetve húztak maguk után (megkockáztatom, nem teljesen önszántukból). Ebből a perspektívából emlékszem először arra, hogy a patak helyenként nem növesztett jégkérget, és a hideg páncélja szélén, áttört mintázat alatt lehetett látni, ahogy a víz tovaszalad. A patakhoz különleges emlékem is fűződik, igen kicsi koromból. A két nagyobb fiú unokatestvéremmel rákot találtunk a patakparton, amit haza kellett vinnünk minden áron. Aznap valakinek eszébe jutott, hogy a kazettás magnóval vegye föl a hangunkat, dereng, hogy valami értelmeset kellett volna mondanom, talán ovis versikét, de végül annyit mondtam csak, a számban egy igen kemény, karácsonyról maradt cukorral: Tibivel és Gabival jákot fogtunk, ekkoja nagyot. Nem tudom, a kazettával végül mi lett.
De ezek a kalandok mind néhány évvel a fenti kép után esedékesek. Itt még világraszóló komolysággal, mint egyébként minden gyerekkori fotómon, ültem neki a dolognak. Talán apám vagy nagybátyám örökítették meg a pillanatokat, nagyapám kalapemelését, a járni tanulásom, és a macskák iránti érdeklődésem korai dokumentációit.
Azért szeretem ezeket a képeket, amelyek közül a fentit választottam, mert az élet kellékeit is megörökítették, a háttérben itt látható az én verdám na meg apám kerékpárja, és a kép jól kivehető pontján a használatban zománcát vesztett, meglyukadt, és javítás után a kacsák vizesedényévé átvedlett tál. Ma is látom magam előtt, ahogy nagyapám a surcot maga elé kötve edényeket javít, érzem a frissen faragott dagasztótekenő illatát, ahogy a csigolyafűz semmivel össze nem téveszthető aromáját is, és szemem előtt van, ahogy tata kosarakat köt.
Ezekhez az emlékekhez látogattam el gyerekkorom szépiába foglalt helyszínére, ahol új utcanév (nem is tudom, régi egyáltalán volt-e) és házszám fogadott. Jövő utca 9 szám. Hogy miért pont ez lett a neve a ma már a sehovába tartó, patakba torkolló pár házas kis utcának, ki tudhatja. Nagyapám háza, udvara örök otthona gyermekkoromnak, és ha valaha is lebontják mostani tulajdonosai, a Jövő utcából már nem tűnhet a (számomra) Múlt utca, amelyen tollasok hadserege totyog, kavarja lábával a port, amelyen az átragyogó napfényben együtt fürdőzünk a megszökött házőrzőkkel, az egerész szakosztállyal, és mindannyian önfeledt gyerekek vagyunk minden bánatunk ellenére is. Dénes Gabriella
Egyszerre megelevenedő emlékcsokor
Arcok, fények, szavak, ízek. Egyszerre elevenedik meg minden a domokosi udvaron és annak környékén, óvodától iskoláig, templomig, Sólyom „ódalától” Sárosútig. Nehéz lenne egyet is kiemelni, s az érzést is egy szóba belesűríteni. Egyszerűen szép volt, a szó legnemesebb értelmében. Épp ezt a szépet vágyom leginkább, amikor úgy érzem, hogy „De jó volna mindent, mindent / Elfeledni, / De jó volna játszadozó / Gyermek lenni” (Ady). Akárcsak ezen a képen is… Bőjte Csongor
Akik körül a gyerekkorom keringett
A családom nélkül nem az lennék, aki ma vagyok. Édesanyám és édesapám a bölcsesség és az igazságkeresés fáradhatatlan lelkületét plántálták el bennem, a húgom mellett pedig megtanultam a felelősségvállalást és a kisebbek, gyengébbek mellett való kiállást. Egy-egy hozzájuk kapcsolódó történetet osztok meg.
Talán még óvodás voltam, amikor egyik este édesanyámmal az égbolt titkairól beszélgettünk. Kíváncsi természet voltam, ezért faggatózásomra igyekezett elmagyarázni, hogy a Nap, a Hold és a csillagok hogyan viszonyulnak a gömb alakú Földhöz. Ha anyu mondja, biztosra vettem, hogy akkor valóban gömb alakú a Föld, bár a tapasztalatom azt sugallta, amit sok laposföldhívő még ma is így hisz, hogy tudniillik a Föld lapos (a dombokat, hegyeket leszámítva, persze). Bár nehezen fért piciny fejembe a gömb alakú Föld gondolata, mert további bonyodalmakat okozott, de volt, amiben megoldást is kínált korábban felmerült kérdéseimre.
Nem bonyolítottam túl elsőre, hanem a korábbi tapasztalatomat (vagyis hogy a Föld nagyjából lapos) összekapcsoltam az új információval (hogy márpedig gömb alakú). Így született meg a forradalmi elképzelésem, miszerint a Föld olyan, mint egy hatalmas nagy labda, aminek a belsejében, a labda alján van a tényleges föld és a tengerek, ahogy egy valódi labda belsejében is az alján lenne, ha belekerülne valami homok, netán víz. Ez az elképzelés rövidre zárta a világ végéhez kapcsolódó dilemmámat is, mert korábban nem tudtam eldönteni, hogy a világ végén le tudunk ülni és lelógatjuk róla a lábunkat, vagy pedig falszerű széle van. A gömb alakú Föld az előbb vázolt elképzelésem szerint megadta a választ: a világ végén bizony fal van, a „labda” belseje. Azóta kicsit jobban értem már az asztronómiát. De csak kicsit.
Azért vagyok ma újságíró, mert gyerekkoromban édesapám számtalanszor elmondta, hogy „csak kőműves ne legyél, mint én”. Na persze lehettem volna sok minden más is, mint újságíró, csak kőműves nem. Édesapám édesapja favágó volt, az erdőn dolgozott, édesapám pedig azt hallotta gyerekkorában: „tanulj fiam, hogy ne legyél favágó”. Így lett ő kőműves, s így nem lehettem én az. Ennek ellenére néhány alapdologra megtanított, így azóta is én intézem a „meszelést” (rég nem használunk már meszet) az azóta különálló otthonunkban.
Egyik alkalommal komoly feladatot bízott rám, talán én akartam kipróbálni magam: padlócsempézni kellett valahol, aminek a lerakását teljesen egyedül, felügyelet nélkül kezdtem el. Nem sokat sikerült haladnom, talán két sor még rendben ment, de a harmadik sorral sehogy sem sikerült megbirkóznom, a derékszögek sehogy sem akartak passzolni. Végül segítséget kértem édesapámtól, ő korrigálta a hibát, amit én már nem tudtam megoldani. Büszke vagyok a tőle megszerzett tudásra, az „itthoni” munkában sokszor jól fog. Az én fiaim azok lesznek, amik lenni szeretnének. Akár újságírók is, bár ezt lehet, még megfontolom…
A húgomtól nagyon sokat tanultam életemben, és ezt akkor értettem meg igazán, amikor már különváltak az útjaink. Én már egy ideje jártam a plébániánk által szervezett gyermektáborokba, amikor őt is rávettem, hogy vegyen részt egyik táborban. A gyerekek már a buszt várták, amikor a húgom elég hangos sírás közepette egyértelművé tette, hogy ő bizony nem akar sehova táborba menni. Tehetetlenségemben valami ilyesmit mondtam: „ne sírj öcsém!” A környékünkön levők oda is fordultak, hogy nekem mióta van öcsém.
Furdalt is a lelkiismeretem, hogy szegény lányt „elküldtem” táborba, mikor ő nem is akart menni. Amire jött haza, addigra lufikkal, „Isten hozott” felirattal (vagy valami hasonlóval) vártam otthon. Részben mert valóban hiányzott, s másrészt, hogy zavargó lelkiismeret-furdalásomat próbáljam csillapítani. Nagyon örült, amikor hazaért és látta, hogyan várom haza. Közben kiderült, hogy az ő szomorúsága csak addig tartott, amíg elindultak – ellenben az én vívódásommal –, mert nagyon jól érezte magát a táborban. Olyannyira, hogy utána még hosszú ideig jóformán nem volt olyan plébániai tábor, ahol résztvevőként vagy szervezőként ne vett volna részt. S nekem sem volt olyan táborom, amikor nem feldíszített lakással várt volna haza.
Drága családom: köszönök mindent! Most rajtam a sor, hogy feleségemmel együtt otthont teremtsünk fiainknak!
Szász István Szilárd
Színek a fekete-fehér képeken
Nincs az a ditrói lakos szerintem, akinek ne lenne a fenti hátterek valamelyikével fotója otthon. Jó, megengedünk pár lépést jobbra, avagy balra, de megvoltak a helyek, ahol nagyobb ünnepek után fotót tudott készíttetni az ember. Egyszer tértünk el a megszokott forgatókönyvtől, s a templomnak egy másik oldalánál készült rólam fotó, ami olyannyira idegen volt fotózkodási helyszínnek, hogy fel sem ismertem, mi készül. Akkor készült rólam életem egyetlen pityergős képe – meg is mutatom egyszer, sajnos most épp nincs nálam –, ahogy az akkor még szőke, göndör fürtjeimmel, egy szál virággal a kezemben pityergek. Azóta is jót nevetünk, amikor nézzük a képet, mert emlékszem, ahogy kijöttünk a templomból a nagy tömegben az oldalajtón, a szüleim meglátták, hogy épp szabad az egyik fotós, s hamar megkérték, készítsen egy fotót rólam és a nővéremről. Csakhogy sokan várakoztak még, és nem volt idejük elmagyarázni, hogy itt most egy fotó fog készülni, csak ők hamar félreálltak, nekem és a nővéremnek valaki adott egy-egy szál virágot, s mindenki mondta: mosolyogjak. Én meg pityeregve azon gondolkodtam, mégis hogyan mosolyognék, mikor engem éppen most hagytak el a szüleim, hát majdnem 10 lépéssel arrébb vannak. Szerintem ezért van, hogy a későbbi képeken általában mind ott vagyunk. Biztos, ami biztos.
Ünnepekkor mindig együtt mentünk misére, s ezek közül a (Jézus Szíve) búcsús mise volt az egyik kedvencem. Nem csak azért, mert nagyon finom, krémes fagyit kaptunk mise után, sőt volt, hogy már előtte le voltunk fizetve vele, de még ajándék is járt az azt követő vásárban. Ajándékot máskor is kap az ember, de ez más volt. Hisz mégis évente egyszer volt, s alaposan meg tudtuk tervezni a nővéremmel, mit szeretnénk (tízből kilenc alkalommal gyűrűt és napszemüveget). Magáról a miséről kevés maradt meg, erősebb a vaníliafagyi íze, vagy apukám kuncogása, amikor látta, hogy a kisebb már megint bal kézzel vetett keresztet. Itt mindig próbálták halkan nyugtatni a közelebb ülőket, hogy nincs baj, nem fogunk megidézni senkit és semmit, nem is tértünk át semmilyen szektába, csak balkezes a kisebb leányka (s már megint hiába gyakoroltuk előre, hogy ,,keresztet csakis a másik kezeddel vetünk”).
Szeretem ezeket a megörökített pillanatokat. Habár nem volt lehetőség akkor sorozatfotóra, mint manapság, de ahogy nézek egy-egy képet, látom az egész történetet. A mai fotók színesek, mosolygósabbak, mert nem kell olyan hosszú ideig várni, hogy repül-e kismadár, hogy mindenkire ráfagy a mosoly. Csak egy kis emlékezés kell, s máris megtelnek színnel ezek is. Olyan, mint a vaníliafagyi íze (még mise előtt): felejthetetlen. M. Gál Katalin
