Elkezdődött a ballagások évada, a végzősök számára következnek a vizsgák, záróvizsga, a tanulmányi idő legkülönfélébb szakaszainak lezárása, iskolások esetében felvételi, egyetemet végzettek számára a munka világában való helykeresés… Évente ismétlődő „rítusok”, hozzá kapcsolódó szép ígéretekkel és bíztatással… Közös fénykép, csoportkép, nosztalgia, nevetés, könnyek, remény.
Amióta a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara megalakult és első végzőseit útjukra bocsátotta, számtalan ballagást néztem végig, írtam, fényképeztem. Sőt a legelső végzős évfolyam találkozójára is bekukkanthattam, a pandémia és lezárás idején online. Örömteli és megható volt, mert az első felvételik idején (így kezdődött: rendes, írásbeli vizsgával, szűréssel, túljelentkezéssel) az írásbeli vizsgákon úgynevezett felügyelő tanárként figyelhettem a reménybeli hallgatókat a nagy megmérettetés idején. Az a kar úgy alakult, mint egy igazi, közösségi összefogással is épülő, összetartozó, együtt síró-nevető család, amelynek tagjai a négy év alatt (akkor még kétszakos és négyéves képzés volt ugyanis) összeszoktak és megismerték egymást és a tanáraikat bajban és örömben egyaránt. Arról a legelső évfolyamról kikerült egykori diákok közt van ma polgármester, igazgató, képviselő, könyvkiadó, hittan- és magyartanár… Egykori tanáraik a végzetteket számon tartják, ha valaki ennél többre kíváncsi, statisztikai összegzéseket és egyéni történeteket egyaránt talál, egyszer egy kutató az objektív és szubjektív tényekből meg tudja majd írni az intézmény és az egyének történetét.
Idén is elballagtak az alapképzést (három évet) és magiszteri képzést (további két évet) végzett világi teológiai hallgatók Kolozsváron: a piarista templomban Lukács Róbert helynök és teológiai tanár szentmisét celebrált és szentírási gondolatokra alapozva adott útravalót, majd Zamfir Korinna évfolyamvezető tanár csomagolt a jelképes batyuba tanítást és személyes, aktuális eligazítást. Búcsúztak és búcsúztattak a diákok is: a maradók nevében Portik Balázs és Vízi Abigél, az elmenők nevében Csíki Eszter és Hegedűs Rita sorolt emlékeket, megfontolni valókat, és egyben hallgatói tanúságtétel volt ez arról is, mi mindent tanultak, tapasztaltak ebben az intézményben, amelyet Kolozsvár szívében igyekezett nyújtani a nagyon megváltozott tanügyi és életmódbeli keretek közt a kar.
Idén először nehéz objektív beszámolót írni az eseményről, mert érintettként, e diákok tanáraként is néztem a ballagókat: mindenikükkel egy félévet dolgoztunk együtt, egy új tárgy, a médiaismeretek keretében, ahol igyekeztünk rendet rakni a fejekben általában a kommunikáció terén, és az egyházi, hitbeli tényekről, ismeretekről való alkalmas kommunikáció vonatkozásában. Ez a korántsem elméleti tárgy, hanem igazi közös „alkotás” lett: beszélgetés, osztozás, és a diákok friss szemléletének megismerése: az oktató és a hallgatók egyaránt gazdagodtak, gazdagodhattak, abban az arányban, amennyire „beleereszkedtek” a munkába, a gondolkodásba, az érvelésbe.
Sokkal szubjektívebb volt ez a ballagás hát, és még nagyobb büszkeséggel hallgattam a diákok jól felépített beszédeit: valószínűleg nem egy félév alatt lehet a legmélyebbre ható változások eszköze lenni körükben, de talán megérinteni mégis sikerült, egy-két hangsúlyt elhelyezni. Legfőképpen azonban részese lenni egy folyamatnak, tanulni az új generációtól: mert a tanítás – számomra legalábbis – mindig rácsodálkozás, megérintődés, beavatás, a Teremtő szándékainak kulisszái mögé való belesés lehetősége. Köszönet érte! Isten segítsen minden végzett diákot abban, hogy Isten róla szóló álmát tudja megélni.
