A munka az ember egyik legősibb társa. Nemcsak szükséglet, hanem kifejezés is: kifejezése az alkotásnak, a közösséghez tartozásnak, az életben elfoglalt helyünknek. A világot formáló nagy tettek mögött sokszor ismeretlen kezek dolgoznak – csendben, szerényen, elismerés nélkül. És mégis: ezek a kezek tartják mozgásban a mindennapokat.
Gondoljunk csak azokra, akik hajnalban kelnek, hogy tisztán találjuk az utcákat, amikor kilépünk az ajtón. A takarítók, akik nap mint nap letörlik mások nyomait, mintha a világ újra és újra megszületne általuk. Nem követelnek tapsot, nem állnak reflektorfényben – de nélkülük szétesne a rend.
Vagy a postások, akik esőben, hóban, kánikulában járják az utcákat, hírrel és csomaggal összekötve az embereket. Sokszor nevüket sem ismerjük, mégis ők azok, akik a világ külső ritmusát behozzák a küszöbünkön.
Ott vannak a gyári munkások, a buszsofőrök, a kertészek, a pékség hajnalban dolgozó emberei. Két kezükkel, verejtékükkel, sokszor fáradt mozdulataikkal mégis méltóságot visznek a hétköznapokba. Szeretettel végzik a dolgukat – talán mert tudják: minden apró tett számít. Minden jól elvégzett munka egy kicsit jobbá teszi a világot.
A munka lehetőség is arra, hogy szolgáljunk, hogy részei legyünk valami nálunk nagyobbnak. A szeretettel végzett munka különösen értékes: ott nem az anyagi viszonzás a cél, hanem a belső meggyőződés, hogy amit teszünk, az számít. Egy pad tisztasága, egy levél időben való kézbesítése, egy gyerek biztonságos átkísérése az úton – mind olyan gesztus, amelyben ott a csendes emberi nagyság.
A munkában részt vehetünk Isten teremtő művében – ahogyan Szent József is tette. Aki szeretettel dolgozik, az a keze munkájával imádkozik. Minden szög, amit bever, minden gyermek, akit megtanít olvasni, minden rászoruló, akit meghallgat – válasz az isteni hívásra: „Tedd meg, ami tőled telik.”
Ma különösen is tisztelet illeti azokat, akik nap mint nap helyt állnak a háttérben; akik a betevő falatot előteremtik; akik önmagukat háttérbe helyezik másokért; akik láthatatlan szövettel tartják egybe a világot. És talán éppen az ő példájuk mutatja meg, mit jelent igazán embernek lenni: alázattal, kitartással, szívvel-lélekkel tenni a dolgunkat akkor is, ha senki nem néz oda.
Ferencz Emese
