† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus kiment az Olajfák-hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket.
Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák.
Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal.
Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?”
„Senki, Uram” – felelte az asszony.
Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
Jn 8,1–11
Megítélni, megszólni, kritizálni, kommentálni, jól az orra alá dörgölni, felnagyítani, kibeszélni… és még sorolhatnánk, hiszen igen gazdag a paletta, amikor mások vélt vagy valós bűnösségét akarjuk kiteregetni. Mégis olyan szomorú látni, hogy palettánk utolsó helyére sem fér fel a megbocsátás, az elengedés vagy éppen a kiengesztelődés, amelyet gyakran kultúrkereszténységünk zászlójára tűzünk nagy fennhangon. Mindebben közrejátszik az eltorzult közbeszéd, amely a közösségi médiától egészen a hétköznapi találkozásokig jelen van életünkben és átszövi mindennapjainkat. Elég csupán hétköznapi találkozásainkra gondolni, és ha elég őszinték vagyunk, mindannyian tudjuk, a legtöbb esetben – tisztelet a kivételnek – nem a napi evangéliumot, életünk örömhírét osztjuk meg a velünk találkozókkal, hanem mások kisebb-nagyobb bűneit, gyarlóságait, vagy éppen ami minket felcsigáz, érdekel. Be kell vallanunk, nem vagyunk annyira finnyásak, ha mások szennyesét kell kiteregetni, ha mások piszkos dolgait kell hánytorgatni, vagy embertásaink bűnein „kell” csámcsogni. A „hallottad?”, a „képzeld el”, vagy éppen a „láttad?” diskurzusjelölő kifejezések nemcsak kommunikációs szempontból figyelemfelkeltőek, hanem figyelmeztetőek is: óvakodjunk, mert most dobjuk rá a követ a másikra, éltetjük a rosszat és tápláljuk a bűnt. Ez pedig életidegen kellene legyen a keresztény embertől, aki Krisztus-követőnek mondja magát, hirdeti a feltámadást és éli az evangéliumot.
A vasárnapi evangéliumban szépen kirajzolódik a mennyei Atya képe Jézus által, amikor nem engedi megkövezni a bűnös asszonyt, akit házasságtörés gyanújával citáltak elé. Jézus megment egy életét, s talán nem csak egyet, mert mindazok, akik szégyenükben eloldalogtak, felismertek valamit, és persze itt vagyunk mi is, akik hasonlóan szoktunk bánni azokkal, akik nem ütik a mércét. Nekünk is kellően jó tanulság, amikor gondolatban követ ragadnánk mások ellen. Jézus megkönyörül az asszonyon, és a lelkére köti, hogy többé ne vétkezzen. A bűnt nem helyesli, de a bűnöst szeretettel kezeli. És valahogy ilyen az irgalom, amely nem megéget, megperzsel, móresre tanít, hanem szelíden magához emel, mint csecsemőt az édesanya. Ma, amikor nagyböjt 5. vasárnapja vagy más nevén feketevasárnap van, érdemes volna nemcsak a feszületeket, főoltárképeket, hanem ítélkező, másokat megszóló, a rosszat kereső és szerető szívünket is le- és betakarni, előzőt lila lepellel, utóbbiakat Isten irgalmas szeretetével. Hogy szánakozni, együttérezni tudjunk minden bűn – legyen az a miénk vagy a másé – láttán.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/14-es számában.
