† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s őmaga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1–3.11–32
„Vigadozzál, Jeruzsálem, és gyűljetek egybe…” – énekeljük nagyböjt 4. vasárnapján az Izajás próféta könyvéből vett részletet kezdőénekként (Iz 66,10). Ha pedig figyelmesen olvassuk és hallgatjuk, a mai evangélium is ehhez társul a már jól ismert tékozló fiú történetével, amelyből megtudjuk, a minket minden feltétel nélkül szerető mennyei Atya hazavár. Nem csak életünk végén, hanem már most, életünk mindennapján, valahányszor, amikor a tékozló fiúhoz hasonlóan eltávolodunk az atyai háztól. Mert be kell vallanunk, hogy mindannyian tékozló gyermekei vagyunk az Atyának, amikor saját, önnön hamis egonktól, szándékainktól és érdekeinktől vezérelve válasszuk önként a disznók pocsolyáját, a gazdagság csábítását és a hírnév délibábját, mint a mennyei Atya szerető közelségét. Vagy hasonlóan az idősebb testvérhez, szívünk keménységével maradunk otthon, ahol már inkább ítélkező hivatalnokok, tudálékos erkölcscsőszök vagy megkeseredett koldusok, mintsem szeretett fiak és leányok vagyunk. Mert milyen Isten az, aki mindent azonnal megbocsát? Nem büntet, hanem hazavár, visszafogadva és ránk adva az istengyermekség drága köntösét, a fogadott fiúság aranygyűrűjét? Nem könnyű az isteni szeretet „súlyát” elviselni, ahol nem a teljesítmény, az elért eredmények, a felmutatható erények, hanem a kegyelem ingyenes ajándéka a mérvadó, legalábbis Isten logikája szerint.
A mostani nagyböjti vasárnap, amely éppen megfelezi a nagyböjti szent időt, éppen erre emlékeztet liturgiájával: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Ez az isteni szeretet, amely Jézusban és Jézus által mutatkozik meg a legteljesebben, és amely nem ismer határokat, ha rólunk, emberekről van szó. Az Újszövetségben Isten közelsége áldást, gyógyulást és szabadulást hozó jelenlét. Szépen mondja Ferenc szentatya: „ez az örömteli üzenet a keresztény hit középpontja: Isten szeretetének csúcspontja, hogy Fiát ajándékba adta a gyenge és bűnös emberiségnek. Nekünk adta Fiát, mindnyájunknak.” És mi lehet erre a nagyfokú szeretetre az ember válasza? Ha élete szeretetüzenetté válik Isten és a többi ember számára. Ez az a szeretet, amelyet nem kiérdemelni, hanem hinni és elfogadni kell. A mai evangélium megtanítja nekünk is azt az örök érvényű üzenetet, amely szerint a világot az irgalom és a szeretet győzi meg és győzi le, begyógyítva az önzés, az embertelenség és a bűn ejtette sebeket. Mert csakis az irgalmas szeretet hoz gyógyulást, ahogy a Golgota bizonyítja…
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/13-as számában.
