Manapság sok olyan könyv született, melyek a helyes gyereknevelésre tanítják a szülőket. Egyesek a kommunikációra helyezik a hangsúlyt, mások a példamutatásra, de egy közös ezekben a kiadványokban: képesek jól ráijeszteni a szülőkre, hogy miben tudják elrontani a gyereknevelést, és jól megzavarják őket, mert fogalmuk sincs, a sok ajánlott tanácsból melyiket fogadják meg. Így született meg egy aggódó szülői generáció, akikben nagyon sok jóakarat van, jobban akarják csinálni, mint az ő szüleik, de talán pont a legfontosabbat nem alkalmazzák: az ösztönöket.
A gyerekeink számára mi vagyunk az istenek. Ki vannak szolgáltatva nekünk. Csecsemőkorban az életben maradás a tétje, hogy megfelelően gondozzuk-e és figyelünk-e a gyerekeinkre, és ösztönösen ráérezzünk, mire van szükségük, miért sírnak, hogyan nyugtassuk meg őket. Tehát mi is a legfontosabb? Az, hogy a szülők jól legyenek, és ezáltal tudjanak figyelni a gyerekekre. A jó nevelésnek is az az alapja, hogy legyünk tisztában magunkkal, pont úgy, mint ahogy a repülőn is megtanítják, hogy az oxigénmaszkot először mindig magunknak kell feltenni, mert csak akkor tudunk másokon is segíteni.
A gyerekek nagyon sok dolgot tanulnak a szülőktől: a beszélgetésnek és a tiszteletnek az alapjait, a kérem, köszönöm, bocsánat kulcsszavakat; valamint konfliktuskezelést, hogy elvonulok vagy éppen kiabálok, ha ideges vagyok. Továbbá tanulnak értékrendszert, a sikernek és a boldogságnak az ismérveit, hogy éppen a sikertől vagyunk boldogok, boldogság nélkül pedig nincs siker. Ezeket a lényünkből, a viselkedésünkből, a hanglejtésünkből tanulják meg 80 százalékban, a verbális üzenet nagyon csekély százalékban számít.
Ebben a példamutatásban a legjobban az tudja megzavarni a gyereket, ha szavaink ellentétes üzenetet mutatnak a viselkedésünkkel szemben: például tanítjuk az őszinteségre, ami fontos az életben, de ha őszintén el meri mondani a gyerek, hogy nem örült egy ajándéknak, akkor mégis nagy eséllyel megszidjuk, és elmagyarázzuk, hogy örülni kell és megköszönni azt. Ez csak egy egyszerű példa, aminek a háta mögött esetleg a szülő megfelelésigénye lelhető fel, mert olyan családból származik, ahol nagyon fontos volt, hogy mit fog más mondani.
Ebből a példából is látszik, tudat alatt a szülőket befolyásolja, hogy milyen környezetből jöttek, a saját családjuk milyen értékrendszert követett, mi az, amiért megdicsérték vagy éppen leszidták a saját szülei. Miközben másoknak próbálunk megfelelni, vajon elvárható-e a gyerekeinktől, hogy ők ne ezt tegyék? Ezért ennyire fontos a példamutatás. Ahelyett, hogy annyi energiát fektetünk a gyereknevelésről szóló könyvek elolvasásába és a különböző technikák alkalmazásába, inkább nézzünk meg, milyen viszonyt ápolunk szülőként önmagunkkal. Én hiszek magamban? A viselkedésem mások elismerését szolgája? Akkor is elég jól vagyok, ha…?
Mire figyeljünk, ha jó példát szeretnénk mutatni?
Fontos, hogy milyen jelentést társítunk a történtekhez, ezek áradnak a szülőkből szavak nélkül is. Mire gondolsz, ha a gyereked megbukott egy tantárgyból? Az fordul meg a fejedben, hogy mit hibáztál szülőként, vagy az, hogy az ő dolga, de tudja, hogy támogatod? Egy kudarc esetén mire gondolsz: ettől leszek erősebb, vagy az, hogy milyen rossz az élet veled? Ezeket a jelentéstartalmakat nagyrészt tényleg a saját családunktól származtatjuk, ők pedig a saját családjuktól, szóval senki senkit nem kell hibáztasson. Viszont szülőként a kezünkben van a lehetőség, hogy az automatizmusok helyett újraértelmezzük ezeket a dolgokat. Ehhez arra van szükség, hogy mi is belátóak legyünk, hogy a saját szüleink sem voltak istenek, és próbáljuk meg újraértelmezni a gyerekkori emlékeinket.
Az önértékelési problémáink lehet, abban rejtőznek, hogy a szüleink nagyon megszidtak, amikor rossz jegyet vittünk haza, főleg ha a rossz a 9-es volt, „ami miért nem 10-es?” Viszont ez a szüleink értékrendjéről árulkodik. Olyan gondolatok lehetnek a háttérben, hogy „legalább az én gyerekem vigye valamire, ne legyen olyan nehéz az élete, mint nekem”, és nem a gyerek értéktelenségéről tanúskodik. Amikor ezeket feloldjuk magunkban szülőként, akkor kellő figyelemmel tudunk a gyerekünk felé fordulni, nem csak azt adni neki, ami szerintünk jó, hanem amire valójában igénye van, mert van egy nagyon fontos részlet, amit a pszichológia általában kihagy: nem minden csak a szülőkről szól. A gyerek egy bizonyos temperamentummal születik, ami később találkozik a környezettel és a szülői neveltetéssel, és ebből együttesen kialakul egy karakter. A temperamentum tehát nagyon meghatározó, ettől függ, hogy mennyire szociális, nyugodt vagy labilis, pesszimista vagy épp optimista a gyerek.
Amitől óva intem az olvasókat, az a harc a saját szülői mintákkal szemben, mert pszichológiai szempontból ugyanazt a hatást kelti. Ha folyamatosan arra gondolok, amilyen nem akarok lenni, pont azért válok olyanná, mert a viselkedésem, tetteim hátterében azok a gondolatok állnak, amelyek nem értik a tagadást. A nem akarok olyan lenni, mint anyukám helyett ajánlom a konkrét átfogalmazást: „Édesanyám nem volt a legtürelmesebb, sokat aggodalmaskodott, lássuk, én milyen módon gyakorolhatok türelmet és nyugalmat?” „A szüleim mindig előttem veszekedtek, és mindig azt éreztem, miattam van, most felnőttként a saját házasságomban a konfliktusokat nem a gyerekek előtt rendezem, hajlandó vagyok ennek érdekében önnyugtató technikákat tanulni, hogy az én gyerekeim tényleg ne érezzék, hogy felelősségük van ebben.”
Összegzésként: a szülői minta a viselkedésen alapul. A verbalitásunk kevesebb koncentrációt igényel, inkább a saját emberi mivoltunk és az értékrendszerünk számít, amely kölcsönhatásban van a környezettel és a genetikailag is öröklött tulajdonságokkal.
Mészáros Andrea pszichoterapeuta
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap Életmód rovatában.
