Ha a szórványoktatásról és kulturális örökségátadásról van szó, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány neve mellett a szamosújvári Téka Alapítványé hangzik el sűrűn, és méltán emlegetik az elmúlt több mint harminc év eredményét a szamosújvári csodaként is. A Téka-alapítót és magát az alapítványt is számtalan elismerésben részesítették eddig: legutóbb 2024-ben kapta Balázs-Bécsi József Attila a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjat, illetve az alapítvány közösségépítő munkája a Magyar Örökség díjat.
Az elismerésekhez vezető útról, a lépésről lépésre haladás elvéről és a szerteágazó kulturális tevékenységről beszélgettünk Balázs-Bécsi József Attila elnökkel, Balázs-Bécsi Katalin Enikő gazdasági igazgatóval és Rariga Imola Beáta bentlakásvezetővel.
Hátsó sor (balról jobbra) Balázs-Bécsi József Attila, Paróczi Ákos, Molnár Tibor
Első sor (balról jobbra): Molnár Erika Melinda, Rariga Imola Beáta, Szabó Annamária, Balázs-Bécsi Katalin Enikő
A Téka Alapítvány több jelentős mérföldkövet is elért fennállása alatt, amit az utóbbi években néhány díjjal is elismertek. Hogy tekintetek az elmúlt 35 évre?
Balázs-Bécsi József Attila: A történetünkről többször is kérdeztek, mondhatni elég közismert. Úgyhogy inkább abból indulok ki, hogy ezeket a mérföldköveket, amiket visszatekintve akként meghatározhatunk, nem terveztük meg előre, hanem a feladatok és az aktuális helyzetek hozták azt, hogy egyikről a másikra továbblépjünk, és új dologba vágjunk bele. Amikor ezelőtt 35 évvel idekerültem Szamosújvárra, azt mondtam, hogy tanítani akarok elsősorban, mert végre lehet magyar nyelven történelmet is tanítani – de ezen kívül még valamit szeretnék a fiatalokkal, a gyerekekkel, éspedig táncházat. Úgyhogy 90-ben ezzel indult az egész, tömegével jöttek a fiatalok erre a tevékenységre, és minden apró siker továbblépést igényelt a táncházból. Előbb szakmailag kellett magasabb szintre emelni a dolgot: nem volt elég az, hogy bemegyek, és azt mondom a próbán, hogy egy-kettő, és lemezjátszóról szól a Szép piros hajnal. Ebben akkor a testvérem, Vilmos és az egyetemista kollégái nyújtatottak mellém állva nagy segítséget, és a szakmai hozzáértésük révén sikerült a Kaláka Néptáncegyüttest elindítani az útján. A testvérem által összeállított műsorral Franciaországba is eljutottunk. Amikor visszajöttünk, mindenhová hívták a csoportot, mert nem volt annyi amatőr együttes Erdélyben, mint manapság. Persze a sikerek hozták a támadásokat és az irigységet is. Így történt, hogy mindenhonnan kirúgták a csoportot, a végén nem volt, ahol próbáljunk. Közben, hogy keretet adjunk a tevékenységünknek, létrehoztuk az alapítványunkat 1993-ban, egy időben és együttműködve Kallós Zoli bácsival és a válaszúti alapítvánnyal. Így már megpróbálhattunk pályázni: legelőször is ugye szükségünk volt egy saját helyre. Böjte Csaba testvér révén szereztem tudomást egy dévai fellépésünk során az Illyés Közalapítványról és a Magyar Ház Programról, ő nyomta a kezembe az első pályázati űrlapot. Én meg is írtam, ahogy tudtam, és első nekifutásra sikeresen vissza is utasították. Aztán Kötő József úr mellénk állt, és támogatott e téren. Úgyhogy ’95-ben lett saját házunk, amit a csapat a nevéhez híven közös erővel épített, formált át, évente alakítgatva. És közben minden mesterséget megtanultak. Az első években kemény építkezés volt, de akkor már azért megjelent ez a felelősség, hogy ha már kaptunk egy ingatlant, akkor ne csak egy szűk körnek adjuk használatába. Így jött létre a Téka Művelődési Központ. Elkezdtük szervezni a táborainkat, a fesztiváljainkat, így évről évre gazdagodott a kínálat – ezek még a közösség erejére, erőforrásaira alapoztak, nem pályázatokra, támogatásokra. Azóta is azt tartom, ez a legfontosabb, hogy a közösségnek a rejtett erőforrásait tudjuk megtalálni, mozgósítani, értékesíteni, és amíg lehet, ezekből szervezzünk rendezvényeket. Ha már a rendezvény minőségileg, mennyiségileg olyan nagyra nőtt, hogy szükséges külső forrásokat bevonni, akkor pályázzunk.
Szóval így hozta egyik lépés maga után a másikat. Nem előre terveztünk, hanem a felmerülő igények formálták a jövőnket.
Nem csak a mérföldkövek szempontjából, hanem mert ezeken keresztül formálódott tulajdonképpen az a közösség, ami a munkatársakból, segítőkből, az ő családjaikból áll, és akik a Téka „körének” számítanak.
Nem tudom, hogy van-e még olyan oktatási vagy kulturális intézmény, ahol ennyi gyerek és fiatal néptáncol, népzenél.
B.-B. J. A.: Az évek során több száz, most már több mint ezer gyerek tanult meg nálunk néptáncolni. A művelődési központban működő Téka-zeneiskola az egyik legsikeresebb működő népzeneiskola Erdélyben, olyan értelemben, hogy több zenekart is kinevelünk – most tartunk a hetediknél.
Balázs-Bécsi Katalin Enikő: Ez olyan érdekes dolog ugye, mert míg más helyeken a trendi az iskolában az, hogy egy könnyűzene-együttest imádjunk, itt a kicsik néznek a 11–12. osztályos nagyokra, hogy hú, azok már zenélnek táncházakban, milyen jó.
Rariga Imola Beáta: Nagyon sokan zenélnek Szamosújváron, rengetegen. Szerintem nagyjából a magyar osztályokban mindenki valamilyen hangszert már kipróbált.
B.-B. J. A.: Tehát itt a lényeg az – maradva a művelődési tevékenységnél –, hogy igyekeztünk egyrészt meghatározni is az utat, másrészt felmérni azt is, hogy mi az, amivel meg tudjuk fogni a fiatalokat, a gyerekeket, és megtalálni a kettő között az egészséges egyensúlyt. Bármilyen új tevékenységet is indítunk, mindig fontos, hogy akkor vágunk bele, ha megvan a megfelelő szakmai háttér, ha megvannak a szakemberek, akik ezt minőségileg is elfogadható szinten végezzék. Ez működik a zeneoktatásnál, a népdalnál is… Az első zenekar tanította a következőt… Most például az Ördöngös zenekart alapító Miklósi Hunorék, Szabó Bencéék tanítják a kicsiket. A néptáncnál, népdalnál is megvan ugyanez, a hetvenvalahány népdalra járó gyereket egy volt kalákás, Katona Anna és Szabó Boglárka az Ördöngös zenekarból irányítja, és magas szakmai szinten dolgoznak.
Minden generációban ott vannak ezek a tehetségek. Sokan, főleg kiégett tanárok jönnek, ezekkel a generációkkal már semmit sem lehet kezdeni.
De mindegyik generációval lehet kezdeni valamit, csak nem figyelünk oda, nincs elég türelmünk, kiégtünk mi magunk, de ki lehet mozdítani a kütyük, a számítógép, a telefon mellől, ha értelmes dolgot kínálsz, és folyamatosan figyelsz.
Nehezen hiszik el, hogy ha beindul az évad, hetente nálunk több száz gyerek megfordul rendszeresen a tevékenységeinken: néptánc, népzene, népdal, kézműves tevékenységek. Tehát ezek a gyerekek végül is mozognak, mással foglalkoznak, nem telefon, nem tévé, nem számítógép mellett vannak, és minden generáció kitermeli a maga tehetségeit. Ne keressük a gyerekekben a hibát. Ne higgyük azt, hogy hát most már nem szeretnek a gyerekek néptáncolni. Erre jön Egri Hajni kollégánk, és azt mondja, hogy kis-Kalákában mindjárt ötvenen vannak. Ennyien soha nem voltak.
R. I. B.: De azért is, mert az iskolában a menő gyerekek néptáncolnak. Trendi lett. És akkor vonzzák az „utánpótlást”.
B.-B. J. A.: Nekem a feladatom már „csak” az, hogy biztosítsam az anyagi hátteret, hogy minden tevékenységhez meglegyen minden, amit az oktató, a szakmai háttér igényel. Ehhez fokozatosan bővítjük az intézménynek az infrastruktúráját, hogy minden évben legyen valami előrelépés. 2024-ben például sikerült megvenni a Téka-kézművesházat. Ezt 2008-ban alapoztuk meg szakmailag, akkor kezdtük el a komolyabb kézműves foglalkozásokat, hála az első norvég alapos pályázatunknak. Most jutottunk el oda, hogy legyen egy saját műhelyünk, amit kedvünk szerint alakítunk, és ahova hetente megint több száz gyerek bejár többek között agyagozni, gyöngyfűzésre, tűzzománcra. És nemcsak gyerekek, hanem felnőttek is, hiszen nagyon jól működő szakköreink vannak, felnőtt keramikusképzésünk stb.
És ezt végül is nem lehet elválasztani, mert közben elindítottuk az oktatási programunkat, a kollégiumot, elindítottuk az iskolaépítést, elindítottuk azt, hogy itt, szórványban tényleg nemcsak egy szeletkével kell foglalkozzon egy civil szervezet, hanem előbb-utóbb bekapcsolódik az élet többi része is, és rájössz, hogy ahhoz, hogy sikeresen és hatékonyan működjön mondjuk kulturális téren, ahhoz fontos az oktatás, ahhoz, hogy az oktatás eredményes legyen, fontos a kultúra is, és fontos az, hogy végül tényleg ráfigyelni arra a civilizációs háttérre is, ami a gyerekek mögött van, és arra próbáljunk jó értelemben hatni.
A mérföldköveitek egyik legnagyobbikának tűnik a szamosújvári magyar iskola, amelynek meghatározó szerepe van a szórványoktatásban.
B.-B. J. A. 2000-ben a válaszútiakkal együtt indítottuk el a mezőségi szórványoktatási programot. Először annyit vállaltunk, hogy mi befogadjuk az ötödikes gyerekeket, akik Válaszútról ide akarnak jönni. Ezért építettük be tulajdonképpen a tetőterét a régi Illyés-háznak. Utána mellette kellett építsünk egy kollégiumot, mert a régi gyorsan megtelt, hál’Istennek az új is. Magától adódott, hogy iskola kellene ahhoz, hogy hatékonyan működjön az egész szórványoktatási program. Nem fogadható el az, hogy ezek a gyerekek a városban négy oktatási intézménybe és öt-hat épületbe járjanak napközben, ehelyett próbáljuk a saját iskolánkba összegyűlni, és a saját sorsunkat kézbe venni.
Olyan erős társaság és olyan erős közösség volt mögöttem és mellettem, hogy ezt is be mertük vállalni. Persze ellendrukkerekből sem volt hiány. Végül felépült az iskola, és akkor úgy gondoltuk, többet nem építkezünk… De rá két évre újra belefogtunk, mert a Covid-időszak ráerősített a felismerésre, hogy új, korszerűbb bentlakásra van szükség. Nekiálltunk az iskola épülete mellé felépíteni, közben kitört a háború, mindennek az ára megduplázódott. Na de hát tavalyelőtt ezt is átadtuk. Az iskola mellett most már tornaterem, szabadtéri pályák, a szülők hozzájárulásával játszótér, erőpark épült fel. A már említett Téka-kézművesház is ott van mellette. Lassan oda koncentrálódik minden oktatási és kulturális tevékenységünk. Még csak egy közös iroda hiányzik onnan, úgyhogy lehet, még egy kisebb építkezésbe belefogunk.
Nagyon egyszerűen, zökkenőmentesen hangzik így összefoglalva a történet.
B.-B. J. A. Egyik dolog kapcsolódott a másikhoz, és egyik igény hozta létre a másikat, mi próbáltunk ennek megfelelni, és valahogy úgy alakult, hogy visszanézve elmondhatjuk, töretlenül zajlott ez a folyamat. Azt viszont, hogy mennyire viselt meg minket ez menet közben, kevés ember tudja.
Ebben a töretlen haladásban meglátásom szerint benne van az, hogy mindig igyekeztünk bizonyítani azt, hogy hitelesek vagyunk.
Függetlenül attól, hogy milyen kormány volt Magyarországon, mindenik támogatott minket. Viszont mindenről apróra bebizonyítottuk, hogy amit kaptunk, mire költöttük. Sokféle pletyka, hír terjeng, hogy csak úgy lehet támogatást kapni, hogyha korrumpálódsz. Érdekes, soha senki minket meg nem keresett azzal, hogy csak akkor kapsz támogatást, ha valamit visszaadsz, vagy valami ilyent vagy olyant csinálsz. Nem tudom, miért. Lehet, hogy egymástól tudták, hogy minket hiába is keresnek meg ezzel, semmi esélyük.
Minden támogatásnál ez volt az alap kiindulópont, hogy igen, egy projektet elvállalunk, ezért kaptunk támogatást. De azt próbáljuk minél hatékonyabban, minél olcsóbban, minél jobban kihozni, minél kevesebb pénzből. Szerintem ez magyarázza ezt a töretlenséget, hogy befejeztünk egy dolgot, és akkor el tudtuk magyarázni, be tudtuk mutatni, hogy a következő lépés miért szükséges, elkerülhetetlen, miért fontos ahhoz, hogy az egész dolognak a hatékonysága növekedjen. Mi nem előre írtuk meg a stratégiát, hanem menet közben alakítottuk a helyzethez és lehetőségekhez mérten.
Ha már stratégia – létezhet előre elkészített forgatókönyv például a szórványmunkára nézvést?
B.-B. J. A. Tele vannak a fiókok szórványstratégiákkal. Mi Válaszúttal menet közben írtuk meg azt a szórványstratégiát, ami működik, és bárhova hívnak el, hogy mutassuk meg, elsőként mindig azt hangsúlyozom, hogy ez nem egy olyan modell, amit egy az egyben le lehet másolni és meg lehet valósítani bárhol. Minden helyzet teljesen más. Vannak dolgok, amiket természetesen lehet máshol is működtetni. De a legfontosabb az, hogy helyesen mérjék fel azt, hogy otthon náluk mi a helyzet, mert ha nem a saját helyzetükre építenek, akkor eleve sikertelen lesz az egész. És annyi ilyen helyzetet látunk Erdélyben… eleinte csillog sajtóban és mindenhol, és egy idő után eltűnik, mert nincs alap.
Sokkal több olyan tapasztalat van, hogy a felmerülő ötletetek vagy igényeket csírájában elfojtják, kimagyarázzák, hogy miért nem lehet. Ti mégis folyamatosan újabb és újabb dolgokba vágtok bele…
B.-B. J. A.: Ezt én Székelyföldről hozom. Nem azzal kezdjük, hogy hogyan nem lehet megcsinálni, vagy miért nem lehet, hanem próbáljunk megoldást találni. A kalákások is ezt tanulták meg, az első leckéik voltak.
B.-B. K. E.: Hogyha valaki úgy jön be az irodára, vagy úgy jött be, hogy ezt nem lehet kivitelezni, az szerintem fordulhatott is meg, mert ez nem működött Attilánál. Mindig azt mondta, hogy meg kell találni azt az utat, akár azt a kiskaput, ami a megoldáshoz vezet; kérj segítséget, addig járjál és addig próbáljad, amíg tényleg meg tudod valósítani. Sokszor sokan emlegetik, hogy bármit meg lehet valósítani. Igen, de ahhoz fel kell mérni pontosan az erőforrásokat, a helyzetet, és ahhoz igazítani a célt, és akkor azt biztos meg tudod valósítani.
B.-B. J. A.: Nekem nagyon sokat számított az a közösség, ami mögöttünk volt, az mindig megadta azt a hajtóerőt, a motiváltságot, hogy igen, érdemes. Az iskolaépítés egy tízéves folyamat volt, és bizony sokszor nézett úgy ki a helyzet, hogy mondtam nekik, ebbe fog beletörni most végül a fogunk, és ezt nem tudjuk rendesen befejezni. És ez a közösség – ha nem is a teljes Szamosújvár és nem is a városi összmagyarság – volt az, amelyik mindig a folytatásra biztatott; sokszor egymást húztuk ki a keserűségből.
Új iskola és bentlakás – milyen az élet most a kollégiumban?
R. I. B.: Jelenleg 93-an vannak, 70-en a nagyok, 23-an a kicsik. Idén nagyon jó pedagógusi gárdánk van. Szerencsére most már úgy ki tudtuk alakítani rendre-rendre, akkor szakképzett pedagógusaink vannak éjszaka és nappal is. Mondhatjuk, hogy minden rózsaszín, a gyerekeink ügyesek, az idei Petőfi-ösztöndíjasunk a kollégisták színészi képességeit csiszolgatja, bontogatja, a pedagógusok nagyon jól kezelik a felmerülő kisebb gondokat és bánatokat.
B.-B. J. A.: Ami nagy dolog, hogy az évek alatt tényleg nem történt semmi rendkívüli a bentlakóinkkal. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy történnek itt-ott komolyabb dolgok, problémák, eddig ez minket elkerült. Persze változnak a generációk, a kis gondok, érezhetően más generáció, mint akiket Enikő még az elején a piros Daciával hordozott haza falura, más a hozzáállásuk mindenhez.
De mi is kell változzunk, és mi is fel kell ismerjük az új kihívásokat, és a megfelelő válaszokra próbáljuk megfogalmazni, ez pedig nem engedi azt, hogy belefásuljunk vagy beleöregedjünk ebbe a munkába.
R. I. B.: Talán a legjobb visszajelzés, amikor visszajönnek a volt bentlakóink, és ide íratják a gyerekeiket. Úgy érzem, ez is egyfajta visszajelzése annak, amit mi is gondolunk, hogy nem hiába kapja az alapítvány vagy Attila a díjakat. Most már akárhova megyünk, jó eséllyel találkozunk egy-egy volt bentlakónkkal. Számtalan területen dolgoznak már. Most is kb. hatvan százalékuk az egyetemi képzést választja, és húsz százalékuk szakképzésbe megy, ugyanennyien rögtön munkába állnak. Ha nagyon megnéznénk, talán nem is találnánk olyan területet, ahol ne dolgozna volt bentlakónk. És még egy dolog: nagyon sokan visszatértek a közösségeikbe, kovászemberek a szülőfalujukban.
B.-B. J. A. Nekünk is fontos, hogy nem csak kiemeljük őket. Az asztal mellett ülő okoskodóktól sokszor megkapjuk, hogy a szórványkollégiumok kiürítik a falvakat. A helyzet az, hogy a falvak így is, úgy is kiürülnek, de a magyar nevelést a gyermek vagy fiatal így legalább megkapja, esetenként jobban megtanulja az anyanyelvét, szakmát szerez… mert mi nem csak értelmiséget akarunk kinevelni. Esetleg a párválasztásban is más szempontja lesz. Úgy látjuk, hogy aki visszamegy, az viszont egy magasabb igényszinttel áll hozzá a dolgokhoz, valamit próbál tenni az életével, hogy ne ugyanazt élje meg, mint a szülei.
Nemzeti jelentőségű intézmény vagytok. Ez mit jelent pontosan?
B.-B. J. A. Ez a besorolás bizonyos fokú normatív támogatást jelent. Enélkül nem léteznénk, sem az alapítvány, sem a kollégium a mai formájában, hogy tudniillik alanyi jogon jár a gyerekek számára a kollégiumi ellátás, térítésmentesen. Az az elvünk, hogy aki bentlakásba jön, az se kelljen fizessen a magyar nyelvű oktatásáért, ahogy a városból bemenő diák is ingyen tanul.
Melyek a közelebbi terveitek?
B.-B. J. A. A legfontosabb az lenne, hogy anyagilag stabilizáljuk az intézményt. Persze törvény van rá, hogy a román állam kellene támogassa a bentlakást, de mint oly sok esetben, nincs még kész a módszertana… Két éve dolgoznak rajta. Olyan hátteret próbálunk kiépíteni, amivel a munkatársakat is meg tudjuk rendesen fizetni. Mert egyik legnagyobb gond a munkaerő, nagyon nehezen találunk utánpótlást. Kolozs megyében olyan fizetések vannak, hogy mi azt nem tudjuk megadni, pláne nem versenyezni azzal. Úgyhogy csak az marad nálunk, akinek van valamilyen mértékű elhivatottsága, jó értelemben vett fanatizmusa.
B.-B. K. E.: Ha megnézzük, az alapcsapat, a konyhás nénik, a pedagógusok nagy része állandó, természetesen vannak időről időre változások. De többen, akik itt voltak az indulásnál, innen is mennek nyugdíjba. Kihívás olyan embert találni, aki át is érzi ezt a munkát. Úgy látom, hogy akit nem sodort el az élet Szamosújvárról, és nem vett más irányt az életük, azok általában itt maradtak, megszerették nálunk.
B.-B. J. A.: A kiépült intézményrendszerünkben összefüggnek, egymásra épülnek a dolgok, növelik az egésznek a hatékonyságát, és ennek köszönhetően tudunk felmutatni eredményeket. Úgy érzem, hogy ez most eléggé kerek egész. Egy hiányzik belőle, a stabil anyagi háttér, ami ne függjön politikumtól, kormányoktól, hanem maga a munka legyen értékelve. Úgy állnék majd félre ebből az egészből, hogy tudom, ez fölépült, minden a maga helyén van, mindenki ismeri, tudja a szerepét és komolyan végzi a munkáját, de meg is van fizetve, és nem kell attól félni, hogy a jövő évben a költségvetésből kivágnak minket, s megint kell menni lobbizni, bemutatkozni, magyarázni… Ez fárasztó egy idő és néhány hasonló kör után.
R. I. B.: Ha engem kérdezel, akkor legalább így maradjon minden. Semmit ne veszítsünk el, maradjunk legalább ennyien, ennyi gyerekkel, programmal, népzenésszel. Azt mondom, hogyha ezt így tudjuk tartani, akkor még valamihez hozzá tudunk járulni a továbbiakban is.
