† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit.
Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket.
A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.
Lk 9,28b–36
Most vasárnap elérkeztünk nagyböjt második vasárnapjához, lassan, de biztosan haladunk a lemondásokkal és áldozatvállalásokkal kikövezett úton. Hisszük, reméljük, hogy idei nagyböjtünk minőségileg is lehet „jobb”, „több”, hiszen mindannyiunkban ott a jobbító szándék, törekszünk az örökkévalókra emelni tekintetünket. Mégis be kell látnunk, hogy nem elég csupán külső formaságokban megélni e szent időszakot, nem elég rutinszerűen letudni az imádságot. Óhatatlanul is szükségszerű a szívig hatoló felismerés: megtérésre van szükség! És mit is jelent a megtérés? Görögül a metanoia irányváltást, főképp Istenhez való fordulást jelent. Érdekes módon XVI. Benedek pápa a Názáreti Jézus című művében azt mondja, hogy a megtérés nem feltétlenül morális döntés, etikai szemléletváltás, mondhatni erkölcsfitogtatás, hanem „találkozás Valakivel”. Célt téveszt az, aki a nagyböjti szent időt, a vallásgyakorlást vagy éppen a Krisztus-követést csupán az előzőekben felsorolt módokon próbálja megvalósítani, hiszen a találkozás tapasztalata nélkül tiszavirág-életű fellángolás lesz csupán.
Jézus a mai evangéliumban éppen erre világít rá, amikor tanítványainak egy szűkebb körét – Péter, János és Jakab – magával viszi imádkozni a Tábor hegyére. Ez a rövid evangéliumi szakasz azon túl, hogy bemutatja Jézus színeváltozását, két nagyon fontos dologra tanít meg minket a nagyböjti szent idő kapcsán. Először is, hogy Jézusnak kell egyfajta exkluzivitása legyen életünkben, amikor időt szánunk rá, más szóval ez a személyes imaidő. Másodszor pedig – Péter apostol példáján okulva – az imában, a Jelenlétben nem kell tenni, csak (jelen)lenni. És ez nem mindig könnyű és magától értetődő. Gondoljunk csak arra, naponta hányszor állunk meg, szakítunk időt Istenre, azon túl, hogy elrebegünk kínosan egy-két imát? Thomas Keating trappista szerzetes mondja, „a csend Isten anyanyelve”, és talán hozzátehetjük, hogy nem az a fontos, amit mi mondunk, hanem amit Isten mond nekünk a csendben. A nagyböjti szent idő alkalmas arra is, hogy rendezzük imaéletünket, hogy a Jézussal töltött idő a színeváltozás felemelő tapasztalata legyen, amelyből újra és újra erőt merítünk a mindennapokban. Ez létszükséglet, mert mindenen lehet spórolni, azonban egyvalamin nem, ez pedig a személyes idő Istennel, amikor együtt vagyunk az Egyetlennel. Miénk a döntés, hogy meg akarunk-e fürdőzni ebben a szerető Jelenlétben, ahol nincs takarásban semmi, ahol igazán önmagunk – Isten szeretett fiai és leányai – lehetünk. Ha imaéletünk rendben van, higgyük el, minden más is a helyére kerül…
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/11-es számában.
