A kép egy csendes, mély találkozás pillanatát örökíti meg: egy ferences szerzetes imádkozik a tabernákulum előtt. A jelenet nem csupán egy szerzetes személyes imáját mutatja be, hanem egy olyan lehetőséget, amely minden ember számára adott – a megállás, az elcsendesedés, az Istennel való találkozás lehetőségét.
Ma sokan élünk túlterhelt, stresszes életet. Folyamatosan rohannunk kell, mindig elérhetőnek kell lennünk, mindig többnek kell látszanunk. Félünk, hogy kimaradunk valamiből, hogy lemaradunk a sikerről, az élményekről, a kapcsolatokból. Ennek ellenére egyre többen érzik, hogy valami mégis hiányzik. Az élmények múló örömöt adnak, a szenvedélyek kielégülése után még nagyobb üresség marad, a kapcsolatokban a bizalom helyett sokszor a gyanakvás és féltékenység kap teret.
Ebben a világban az ember szinte soha nincs egyedül, mégis egyre magányosabb. Tele van félelemmel, bizalmatlansággal – mások és önmaga iránt is. Istennel való kapcsolata sokaknál felszínes, közömbös, vagy éppen haraggal teli. Talán nem is meri kimondani, de belül érzi: valami nincs rendben.
A képen látható szerzetes nem menekülésből vonult el a világ zajától, hanem azért, hogy visszataláljon a lényeghez. Térdel a szentségi Jézus előtt, mert tudja: a valódi béke nem a világi élmények habzsolásában, hanem az Istenben való megnyugvásban rejlik. Az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus nem egy távoli, elvont fogalom, hanem a legszemélyesebb valóság. A szerzetes minden vágyat, kérdést, örömet és fájdalmat elé viszi – nem azért, mert mindent értene, hanem mert bízik.
Ez az üzenet ma mindannyiunknak szól. Megállhatunk. Nem kell mindig rohanni. Nem kell a világ minden kihívásának megfelelni. Nem kell mindent és mindenkit irányítani. Van valaki, akihez bármikor odafordulhatunk, aki előtt letehetjük az életünk terheit, a félelmeinket, a csalódásainkat.
A szentségimádás az a tér, ahol újra felfedezhetjük, hogy nem a világ kínálta élvezetek tesznek boldoggá, hanem az, hogy van valaki, aki feltétel nélkül elfogad és szeret. Aki előtt nem kell bizonyítanunk, aki nem méricskél, nem vár teljesítményt, hanem egyszerűen csak arra vágyik, hogy kettesben legyünk vele. Ő a biztos pont, akire mindig lehet építeni. Ő az, aki igazán ismer, és mégis szeret. A kérdés az: merünk-e kilépni a világ zajából és elé térdelni? Merünk-e egy pillanatra megállni, elcsendesedni és hagyni, hogy ő vezessen? Mert ha igen, akkor megtapasztalhatjuk, hogy a béke nem egy elérhetetlen álom, hanem egy valóságos jelenlét – az ő jelenléte.
Kakucs Szilveszter ofm
