A pálos rend jelenkori feladatai

Amikor Amerikában a vasutat építették, egyik alkalommal elvitték vonatozni a pályákon dolgozó indiánokat. Az építtetők úgy gondolták, nagyobb kedvvel végzik majd a munkájukat, ha látják, milyen csodás is a tüzes ló. Amikor odaértek az első állomásra, kiszállították az indiánokat, kaptak valami hűsítőt, aztán indultak volna tovább, de az indiánok semmi szín alatt nem voltak hajlandók beszállni a vagonba. „Talán nem tetszik a vonatozás?” – kérdezték tőlük. Ők csak intettek, hogy nem az a baj, nagyon is tetszik. „Talán félnek?” Nem, ezzel sincs baj. „Hát akkor miért nem akarnak felszállni a vonatra?” „Bevárjuk a lelkünket” – szólt a válasz.

Ennek a történetnek mindig van aktualitása. Amikor a pálosok mai küldetéséről akarok beszélni, egyáltalán nem anakronisztikus azzal a múlttal kezdeni, amely a pusztai magányról, csendességről szól. Mert a gyökerek ugyanazok maradnak, csak a növény változik, fejlődik, nyesődik és újra hajt. A múlt és a jelen között azonban van valami döbbenetes hasonlóság.

Tekintsünk először a legmélyebb gyökerekre, Egyiptomra, ahol Remete Szent Pál élt, akit Boldog Özséb atyánk a rend patrónusának jelölt.

Ipolyi Arnold püspök magyar történelmünk kiemelkedő alakja. Pozsonyban és Nagyszombatban elvégezte középiskolai tanulmányait, majd az esztergomi egyházmegye papnövendéke lett. Különféle helyeken szolgált, 1871-ben besztercebányai, majd halála évében, 1886-ban nagyváradi püspök lett. Megfordult többek között Isztambulban, hogy a corvinákat tanulmányozza. Ipolyi Arnold szerette a pálosokat. Remete Szent Pálról a következőket írta 1863-ban a Magyar Sionban:

„Itt nyugodott tehát hazánk egyik nagy védőszentjének teste, mely később országunk egyik dicsőségévé és drága kincsévé vált. Itt nyugodott ereklyéje az Első Szent Remetének, kinek hazánk adott magyar szült buzgó szerzetes-nemzedéket; csodásan éppen országunk volt kiválasztva arra, hogy benne az Egyháznak egy új magzata Szent Pálnak szerzetében felvirágozzék, melynek lánglelkű fiai a magyar egyház történetének legszebb lapjait írták be vérükkel, tetteikkel, tudós tollukkal, remek és fényes művészetük ecsetjével és vésőjével. (…) Eszembe jutott, itt mily előszeretettel foglalkoztam már mint ifjú számos év előtt egyháztörténelmi kútfőtanulmányaim között a pálosok történelmével; mint épültem mint gyermek…”

Milyen forrásból táplálkozott ez a pálos lelkiség? Remete Szent Pálnak köszönhetően az egyiptomi remeteség lelkülete hatja át a rendalapítás szellemét. A keresztényüldözések elmúltával kezdett virágozni a sivatagi atyák világa. Eleinte a közösségeken belül éltek az ún. aszkéták, akik szigorú életükkel felkiáltójelként éltek a szorongattatások után lanyhulni látszó keresztények között. A 4. századtól folyamatosan növekedett a pusztába vonulók száma.

Ezekben az aszkéta csoportokban lassan kialakult a kereszt teológiai jelentősége és az ebből fakadó tanúságtétel. A kereszt a vértanúság jele volt, de egyben a gonosz, démoni erők elleni küzdelem eszköze is. Az aszkéta egyesíteni akarta saját lemondásait, szenvedéseit Krisztuséval. A vértanúk áldozatukkal a gonosz elleni harc élharcosai voltak, az üldözések elmúltával pedig az aszkéták vették át ezt a küzdelmet kemény életükkel, lemondásaikkal.

A nép nagyon tisztelte a magányosan élő aszkétákat, remetéket. A 4. században gyakran meglátogatták őket a pusztában, és kérték: „Szólj egy szót, atyám, üdvösségemre!” A remeték válaszait feljegyezték, gyűjtötték, különböző címen közkézen forogtak. Az atyák mondásai sok embernek adtak útmutatást a hétköznapi életben. A pálosok a későbbiekben is ezeknek az evangéliumi bölcsességeknek a szellemében élték életüket. Ennek hogyanjáról szeretnék majd írni az elkövetkezendőkben.

Bátor Botond pálos szerzetes

Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2025/08-as számában.