Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai arra irányulnak, hogy a lelkigyakorlatozó életét egészen Krisztusra irányítsa, és ennek érdekében hozzon döntést életével kapcsolatban. Ezért Ignác előbb elvezeti a lelkigyakorlatozót Krisztus mélyebb ismeretére. A megkülönböztetési folyamatokban és döntésekben olyan gyakorlatokkal segíti a lelkigyakorlatozót, amelyek által egyre nagyobb belső szabadságra juthat, annak érdekében, hogy Krisztusért és az ő szolgálatára a nagyobb jót válassza.
A lelkigyakorlatoknak ebben a szakaszában találjuk a három „bináriusról” szóló elmélkedést is (Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok. 2. hét, Elmélkedés a bináriusokról). Pontosan nem világosít fel Szent Ignác arról, hogy miért az emberpárt/bináriust használja ebben az elmélkedésben. Itt inkább a gyakorlat céljára szeretnék kitérni.
A három emberpár különböző módon bánik azzal a ragaszkodással, amely őket a Krisztusért való belső és nagyobb szabadságtól elválasztja, ebben akadályozza. Ignác úgy mutatja be ezeket az embereket, mint akik nagy vagyonra, nyereségre tettek szert, de nem Isten iránti szeretetből. Mindenikük kívánja azt, hogy megtalálja békéjét Istenben és megismerje Isten akaratát. Ezért arra is vágynak, hogy a szerzett vagyonukhoz ennek érdekében jól kapcsolódjanak.
Az első emberpár végiggondolja, hogyan kellene jól bánnia a szerzett dolgaival, viszont nem indul el, nem tesz semmit azért, hogy ezt meg is valósítsa. Isten irgalmával „vigasztalja” magát, azaz a saját ragaszkodását mégiscsak eléje helyezi annak, hogy igazán Isten akaratát válassza. Ébersége helyett fantáziába, álomba ringatja magát és örök halogatóként él, vagy magyarázatot talál mindarra, amihez igazából önmaga biztonsága érdekében ragaszkodik.
A második emberpár szintén szeretné békéjét megtalálni, Isten akaratát megismerni és választani, ezért kívánja a vagyonához való ragaszkodását is rendezni. Ezt olyan módon szeretné megtenni, hogy valamiképpen vagyona is megmaradjon és Istent is megnyerje. Legfőképp úgy, hogy a vagyonát saját maga által meghatározott jó célra fordítaná, és Istent szeretné megnyerni arra, hogy őt ebben a jóban segítse. Ez viszont nem fogja őt igazi belső szabadságra elvezetni. A mindennapok gyakorlatában itt találkozunk a legtöbb elakadással, amelyek a jó leple alatt szövevényes kapcsolatok hálójába való belebonyolódásról, manipulációkról szólnak, és sokszor a teljesítmény kényszere alatt kiégéshez vezetnek. Pedig első ránézésre a jó szándék, a segíteni akarás, a megmentés tűnik elő. Belső szabadság nélkül viszont ezek a jó szándékok kiüresednek, és a szerzett vagyonhoz való ragaszkodás lassan a birtokló embert csúsztatja Isten helyébe, akit előbb-utóbb felőröl ez a pozíció, vagy még bonyolultabb ragaszkodásokba és látszat-jók szövevényébe őröl bele.
A harmadik embercsoport szintén szeretné rendezni a szerzett vagyonához való ragaszkodást annak érdekében, hogy Istenben békét nyerjen és Isten akaratát szolgálja. Ez az emberpár úgy kívánja a szerzett dolgot megtartani vagy elengedni, hogy őt ebben semmilyen vonzalom ne tartsa fogva a szerzett dolog iránt. „Úgy kívánja azt akarni vagy nem akarni, ahogy Urunk Istenünk adja meg neki az akarást, és amint azt jobbnak látja Isten szolgálatára és dicsőségére” (ld. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 2. hét, Elmélkedés a bináriusokról). Arra hívja itt a lelkigyakorlatozót Ignác atyánk, hogy egyelőre úgy viselkedjen a szerzett javaival szemben, mintha ezekről teljesen lemondana, és gyűjtsön erőt ahhoz, hogy sem ezt a dolgot, sem más valamit ne akarjon, kivéve, ha Isten szolgálata ösztönözné őt arra, hogy ezt a dolgot elhagyja vagy megtartsa. Végül az alapján válassza, hogy „vagyonát” megtartja vagy elengedi, hogy egyedül azt kívánja, ami őt Isten szolgálatában segíti.
Rendetlen ragaszkodásaink felismerésében és rendezésében kérjük a mi Urunk kegyelmét arra, hogy szabaddá tegyen annak ellenkezőjére is, mint amihez ragaszkodunk. Így válunk egyre szabadabbá annak fogságából, hogy mi magunk akarjuk Urunk helyett a dolgokat irányítani. Az ő kegyelmét kérve növekedhetünk belső szabadságban ahelyett, hogy ragaszkodó akarásunkkal igyekeznénk az ő akarását a magunk kereteibe kényszeríteni.
A belső szabadságban hozott választásaink, döntéseink közösséget építenek. Olyan közösséget, amelynek Jézus Krisztus a középpontja, és a közösség tagjai őt akarják minden igyekezetükkel szolgálni. Ennek a közösségnek a tagjai növekszenek belső szabadságban és a Krisztusra irányuló rendezettségben. A rendezetlen ragaszkodásainkból született döntéseink sem a magunk szabadságát nem segítik, sem azokét, akikkel ezen döntéseink, választásaink megvalósításában munkálkodni igyekszünk. Az így szerzett társak, az erre alapozott közösség annak a feszültségére épül, hogy kinek az akarata valósuljon meg leginkább, kinek a szerzett „vagyona” gyarapodjék. Értsük itt vagyon alatt akár a szerzett anyagi javakat, akár a szellemi tudást, bebiztosító kapcsolatokat vagy bármilyen földi jót, amit birtoklunk.
Önámítás lenne azt gondolni magunkról, hogy ennek a belső szabadságnak teljes birtokában vagyunk, vagy akár efelé tarthatunk saját igyekezetünkből. Amit igazán tehetünk, az, hogy ebbe az irányba tartunk, és kérjük folyamatosan minden megkülönböztetésünkben, döntésünkben, választásunkban azt a kegyelmet, hogy felismerjük, éppen melyik embercsoportban fedezzük fel magunkat „vagyonunkhoz” való ragaszkodásainkban. Kérjük, hogy a mi Urunk iránti szeretetből azt akarjuk és válasszuk, ami inkább elvezet bennünket a nagyobb szabadságra, hogy azt akarjuk és válasszuk, amit igazán ő akar és ami őt szolgálja. Ezzel vagyunk társai a megváltásunkon való munkálkodásában és örömében.
Vormair Emese sa
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/06-os és 2025/07-es számában.
