Az auschwitzi koncentrációs tábort nyolcvan évvel ezelőtt szabadították fel. Ma, január 27-én, hétfőn van a holokauszt áldozatainak emlékére rendezett nemzetközi emléknap.
Az auschwitzi emlékhelyen nemcsak mint látogató jártam, hanem egy sajtós csapattal szeminárium keretében mélyebb betekintést kaptunk a hely múltjáról és jelenéről, a tábor kezdeteiről és annak kivégzőhellyé alakulásáról, az ott végbement borzalmas emberkísérletekről, a tábor felügyelőinek életmódjáról, és az emlékezet őrzésének lehetőségeiről.
Azóta próbálok írni mindarról, amit hallottam és láttam, de minduntalan kicsúszik a kezemből az írószer. Egyrészt már sokan nagyon sokfélét írtak a helyről, az emlékekről, az emberi gonoszság és aljasság működéséről. Másrészt az élmény maga is ágas-bogas, összetett és sokrétegű.
Az első gondolat magát az utazást vetette össze: a 21. századi sajtós repülőn kényelmes taxizás nyomán érkezik, hátborzongató kontraszt ez különösen a második, a birkenaui tábor egyirányba, a pusztulásba vezető vonatsínpárját látva…
Az első, auschwitzi tábor a színpompás őszben meglepően békés, emeletes téglaépületek, takaros kertes vidéki házak illúzióját keltik, aztán sorra kiderül az ártatlan és egyforma külsejű épületekről, melyikben próbálták ki a gyilkos gázt eredetileg fertőtlenítésre, melyikben kísérleteztek a barakkokban született ártatlanokkal és az anyákkal…
A sokszoros szögesdrót kerítésen túli házban lakott a tábor félelmetes vezetője családjával: magas kerítés mögött külön kertjük volt, amelynek dús növényzetét, szökőkútját, kerti lakját szinte változatlan állapotban látjuk: itt töltötték mindennapjaikat a hóhér felesége és gyermekei, akik közül egyiknek, a legkisebbnek szülőhelye ez, az asszony később ezt az időszakot mint élete legnyugalmasabb periódusát emlegette…
Ahogy a fogolytranszportok száma növekedett, szükség volt egy nagyobb térre, így a szomszéd falu, Birkenau területén kialakították és megnyitották a második tábort, itt a földszintes téglaházak mellett láthatóak a katonai sátorra emlékeztető fabarakkok, és a hatalmas sík mező szélén, szelíd fák közt megtekinthetőek a virágágyásokkal teli csomópontok, ahová az új élet reményével terelték a kiválogatott csoportokat, akik egy alapos mosdásra számítva, meztelenre vetkőzve a gáztól fuldokolva pusztultak: öregek, betegek, asszonyok, fogyatékosok és gyermekek, mindazok, akikből semmi hasznosíthatót nem néztek ki a válogatást végző tisztek, élet és halál urai.
Magukat a gázkamrákat az utolsó pillanatokban felrobbantották, így romok, az égbe meredő üszkös falak jelzik a helyet, és körben a tavak, a mező rejti a haláluk után elhamvasztott sokak hamvait…
Borzongva jártuk végig az egykori foglyok tárgyaival teli helyiségeket: bőröndök, névvel, származási hellyel, hiszen azzal kecsegtették őket, hogy tusolás után visszakapják azokat; edények, ruhanemű, cipők… Kisgyerek lábbelik, bakancsok, színes, magassarkú, csinos női cipők… És haj, rengeteg féle fonat, tincsek… Művégtagok, botok, mankók… Mind egy-egy élet reménydarabkái, amelyeket elraboltak, elcsórtak, elloptak, eloroztak…
Van, aki azt vitatja, négy-öt- vagy hatmillióan pusztultak el. Ha csak Kolozsvár bevagonírozott és hat transzportban deportált 16000 emberére gondolok, de ha csak egyetlen ártatlan kegyetlen halálára is, mérhetetlenül sok. Az egyik múzeumként működő barakk szobáját elfoglalja a lapozható névsor: millió név, akikről adat van, hogy ott pusztultak el. Az emlékhely adatai közt kutatni is lehet, az elpusztult és túlélő foglyok neveit, volt itt a zsidók mellett roma, szinti, lengyel, szláv, szovjet fogoly, fogyatékos, politikai okok miatt bebörtönzött, köztörvényes bűnöző, homoszexuális, lázadó művész, szakszervezeti vezető, Jehova tanúja, lutheránus és katolikus pap…
Hónapok teltek el a tanulmányi látogatás óta. Azóta követem az Auschwitz Memorial oldalt a közösségi médiában, és szembesülök arcokkal: az oda deportált, ott többnyire elpusztult emberek vonásaival, mondjuk úgy: a szemükbe nézek.
Minél többüket látom, a fogolylét előtti polgári élet keretei közt vagy a csíkos ruhában, loknikkal, csecsemőfürtökkel vagy immár borotvált fejjel, annál jobban érzem, hogy tartozom nekik, és tartozom magamnak. Én nem ezzel, nem hasonló írásokkal. Nem is a lesújtottság, szomorúság érzésével. Inkább az értelemmel teli élettel, az életörömmel. Helyettük, miattuk. Tartozom emlékezni. Tartozom a gonosz indulatok megfékezésével, magamban és bárkiben, mert a legszebb és legborzalmasabb tanulság az, hogy az ember, e csodálatos teremtmény egyben a legförtelmesebb is, ez utóbbit egyetlen idejében meg nem fékezett hatalmi vagy erőszakos, indulatszító, bosszúálló gondolat, szó is képes kiváltani. Márpedig a szörnynek nem szabad valaha is újra elszabadulnia.
Fotó: Bodó Márta; archív fotók az Auschwitz Memorial oldalról
