Január 12-én kilencvenéves korában elhunyt Alois M. Haas zürichi irodalom- és filozófiatörténész, aki az elmúlt fél évszázadban a keresztény misztika történetének legkiválóbb európai ismerője volt.
Haas, aki 1972 és 1999 között a korai német irodalom professzora volt a zürichi egyetemen, első könyveit a rajnai misztikának, főként Eckhart mesternek és Taulernek szentelte, majd behatóan foglalkozott az egész középkorral, a halálról alkotott középkori felfogásokkal, a szenvedés misztikus feldolgozásával, és különös figyelmet szentelt a modern ateizmus és a misztika kapcsolatának. Közeli barátja volt Hans Urs von Balthasarnak, egyes könyvei is Balthasar kiadójánál jelentek meg.
Nyugdíjba vonulása után nagy figyelmet keltett, hogy 45 000 kötetből álló könyvtárát a barcelonai Pompeu Fabra egyetemnek adományozta, ahol létrejött az „Alois M. Haas Misztikai és Filozófiai Könyvtár”.
2011-ben jelent meg a Vigilia kiadó gondozásában Felemelkedés, alászállás, áttörés. A misztikus tapasztalat és a misztika nyelve című kötete, amely a misztikus hagyomány elméleti problémáival és néhány kiemelkedő alakjával foglalkozó írásokat tartalmaz. Alább a Mi a misztika? című tanulmány néhány bekezdése olvasható.
A misztikus tapasztalat a misztérium örül kibontakozó, nem könnyen közölhető, végső soron kimondhatatlan, a megismerés és/vagy a szeretet síkján Isten és az ember között végbemenő történés, amelyet az ember kegyelemből fakadó, saját erőfeszítéseitől függetlenül elnyert egyesülésként (Istennel való egyesülésként) tapasztal meg (még akkor is, ha közben kísérőjelenségként úgy tapasztalja, hogy távol van Istentől(. Ezzel viszont máris az unio tapasztalatának különböző módjaival kerülünk szembe. Talán szabad ugyanis a misztikus tapasztalat különböző típusairól beszélnem. A kereszténységen belül a misztikával kapcsolatban jelentkező alapvető tendenciákat áttekintve „felfelé vezető” és „lefelé vezető utakról”, avagy felemelkedési és alászállási misztikáról beszélhetünk a keresztény misztikus tapasztalat összefüggésében.
Az újplatonikus gyökerű misztika a felemelkedési utat veszi alapul, a 14. századi domonkos misztikától, sőt már Clairvaux-i Szent Bernáttól fogva viszont újfajta alászállási misztikának lehetünk tanúi, amely a „szemlélődés magas hegye” helyett az alázat völgyét vagy később a lélek befoghatatlan mélységekbe nyúló alapját választja metaforául.
Feltűnő, hogy a nők – például Magdeburgi Mechthild – nagyobb affinitást mutatnak az alászállás és az alábukás metaforavilága iránt. E ponton az a kérdés vetődik fel, hogy nem illeszkedik-e pontosabban Istennek a világba tartó inkarnatorikus mozgásához az alászállási misztika, mint a felemelkedési.
A kereszténységben nagy szerepet játszott (gondoljunk csak a ferencesek és a domonkosok eltérő vallási gondolkodásformáira) az inkább spekulatív és az inkább affektív irányultságú (a kerubi és a szeráfi) misztika megkülönböztetése. Az előbbiben inkább ellenérzést keltenek a látomások és a látványos lelki történések, az utóbbi viszont nagyobb készséget mutat az irányukban (Szent Ferenc stigmái). A két típust akár lét- és szeretetmisztikának is nevezhetjük.
Olyan típusa is van a misztikus tapasztalatnak, amely a kereszténység minden formájában rendszeresen autonóm erővel tör felszínre: a jegyesi misztika, amelynek keretében Isten és az ember személyes módon úgy találkozik egymással, mint a vőlegény és jegyese. Ez a „szent egybekelés” formáját öltő erotikus misztika azért rendkívül értékes, mert egészen látható módon jeleníti meg Isten és az ember kapcsolatának személyességét.
Forrás és fotó: Vigilia
