,,A jubileumi szentév kegyelme élessze fel újra bennünk, a reménység zarándokaiban, a mennyei javak utáni vágyakozást, és árassza el az egész világot Megváltónk örömével és békéjével!” A jubileumi szentév imája zarándokoknak nevez mindannyiunkat. Azok is vagyunk, mind, akik megszülettünk, haladunk életünk útján, közeledünk célunk, a mennyei haza felé. A remény zarándokai vagyunk. A szentévben a jelképes zarándoklatot érdemes egy tudatos zarándoklattal megkoronázni!
Fülöp szólt Natanaelnek: ,,megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből”. Natanael kétkedő kérdésére Fülöp nem kezdett hosszas vitát, nem próbált észérveket fölsorakoztatni a meggyőzésére, hanem nemes egyszerűséggel azt mondtz: ,,Gyere és lásd!” (vö. Jn 1,45-46). Ez talán a legfrappánsabb válasz azok kérdésére is, akik keresik, miért érdemes zarándokolni.
A zarándok titka
Mi az a részben megmagyarázhatatlan titok, ami a zarándokkal útközben történik? Utólag, amikor már néhány napja úton vagyunk, amikor már érezzük a zarándokút testi fáradalmai mellett a lelki töltekezést, akkor nyílik föl szemünk, mint az Emmauszba induló tanítványoknak húsvét után: maga Jézus az, aki ott van velünk az úton, ő kísér. Nem is értjük, hogyan nem vettük eddig észre, hogyan lehettünk ennyire belefeledkezve saját életünk gondjába-bajába… Pedig utólag igazán egyszerű minden: annyira leköt bennünket ez a világ, szinte minden erőnkkel azon fáradozunk, hogy próbáljunk ,,boldogulni” ebben a földi életben, és nem vesszük észre, hogy ezáltal fölszállunk egy mókuskerékre, amiről újból és újból kijelentjük: ez a rohanó világ.
Amikor elindulunk a zarándoklatra, akkor is cipeljük magunkkal a gondjainkat, bajainkat. És ahogy lépésről lépésre haladunk előre, a lelki terheinktől mintegy megszabadulunk, életünk régóta át nem gondolt, rendezetlen dolgait is van időnk átgondolni, és valahogy olyan egyszerűen, mint amikor a háziasszony rendet rak otthon, rendezetlen dolgainknak is megtaláljuk a helyét.
Ahogy haladunk előre, testileg és lelkileg is átalakulunk. Érezzük a lábunkban a megtett utat, ami miatt a zarándokok között elterjedt a mondás: a zarándoklat a láb imádsága. Minden testi fáradtság, minden vízhólyag, minden apró vagy nagyobb sebünk ellenére mintha a ráncaink kisimulnának, az orrunk lógatása és a cipőorrunk nézése helyett fölemeljük a szemünket, észrevesszük a bennünket körülvevő világot, meglátjuk a szépségeket, elkezdjük értékelni mindazt, amit Isten teremtett.
Megtörténik egyfajta szemléletváltás is, hiszen a zarándoklaton nem kizsákmányolni szeretnénk a világot, nem pénzt szeretnénk szerezni magunknak (hogy ,,boldoguljunk”), hanem rádöbbenünk: a boldogság valahol egészen máshol gyökerezik, mint ahol a mai világ keresi.
Emberléptékű a zarándoklat
Emberléptékű, mert a zarándok annyit halad előre az útján, amennyit bír, és nem hajszolja túl magát, mint sokan a munkában. Emberléptékű, mert van ideje szétnézni, van ideje gyönyörködni a tájban, amin talán már oly sokszor átszáguldott a technika vívmányainak köszönhetően. Emberléptékű, mert van idő beszélgetni a másik emberrel, van idő megosztani örömöket, bánatokat egyaránt, és nem annyiból áll egy-egy beszélgetés, mint a mindennapi rohanások közepette elhangzó ,,hogy vagy? Köszönöm, jól…”, valós beszélgetést utánzó, felszínes szóváltás. Emberléptékű, mert van idő Istenre, az imádságra, és nem az jár a fejünkben, mikor lesz már vége, mert még ezt vagy azt el kell intéznem…
És ekkor döbbenünk rá, hogy minden rohanás, minden pénzért való túlzott küzdelem hiába próbálja megadni a boldogságot, hiszen soha nem is birtokolta. Rádöbbenünk, hogy a boldogságunk a jó kapcsolatainkból fakad: ha jóban tudunk lenni Istennel, a bennünket körülvevő szeretteinkkel és önmagunkkal is.
Mit vigyünk a zarándoklatra?
Vigyük lélekben a gondjainkat, mert úgysem tudjuk otthon hagyni őket, és út közben lesz időnk megosztani a hozzánk társuló Jézussal, aki segít hordozni a keresztet, segít megtalálni a megoldást gondjainkra. Vigyünk magunkkal nyitott szívet, és készséget arra, hogy a zarándoklat formáljon bennünket, fölnyissa szemünket az igazán fontos és igazán értékes dolgokra.
Ne lepődjünk meg, ha már útközben rádöbbenünk: más emberként térünk majd vissza saját hétköznapjainkba a zarándoklat után. Hazatérésünk után néhány nap múlva a testi fájdalmak elmúlnak, a szerzett sebek begyógyulnak, csupán a szép emlékek maradnak. Azok az emlékek, amikre mindig jó visszagondolni, amik újból zarándoklatra hívnak, csábítanak bennünket. Az az emlék, hogy lelkileg igazi töltekezés, felfrissülés volt a zarándoklat, hogy útközben megtapasztaltuk Isten jelenlétét az életünkben. És legfőbbképpen a felejthetetlen, az egész zarándoklatot megkoronázó és beragyogó élmény: az érkezés gyönyörűséges pillanatai, az elmondhatatlan érzések, amik hatalmukba kerítik az embert és igaz könnyeket fakasztanak minden zarándok szeméből.
Forrás: Mária Út Egyesület
Fotó: Mária Út Egyesület, pixabay
