† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről:
„Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.
Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.
Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”
Lk 21,25–28.34–36
Advent első vasárnapjával újra nekivágunk, nemcsak az új egyházi évnek, hanem az adventi szent időnek is, amikor elcsendesedve, megállva készülünk az Úrjövetre. Anyaszentegyházunk bölcsen két ilyen bűnbánati időszakot rendel el minden egyházi évben, az egyik a nagyböjti szent idő a maga negyven napjával, a másik pedig a karácsonyt megelőző négyhetes advent. Érdekes módon nagyon sokáig az adventi szent idő is negyvennapos volt, tehát hathetes a nagyböjthöz hasónlóan, ezt a mai napig tartják a görögkeleti testvéreink. Az adventi szent időben talán nincs annyira hangsúlyozva, illetve más módon válik hangsúlyossá a bűnbánat vagy éppen a böjt szerepe, fontossága, mint a nagyböjtben. Akárhogyan is, lényegében mindkét készületi időszak ugyanarra fókuszál: belső elcsendesedés, bűnbánat, megtérés, belső megújulás. Bevallhatjuk, hogy mindannyiunknak szüksége van arra, hogy elcsendesedve számba vegyük (lelki)életünket, Isten elé helyezzük egész valónkat, megfürdőzzünk az ő szerető tekintetében. S talán valaki kérdezhetné, hogy mindezt miért (áldozatvállalások, lemondások, megtérés)? Erre talán a válasz a mai evangéliumban rajzolódik ki, amikor az Úr a jelekről beszél, főként eszkatológiai szempontból.
A jel görögül a sémeion, amelynek többletjelentése a csoda, valamilyen jelzés, valamire való mutatás, olyan ismertetőjel, amely alapján meg lehet különböztetni egy adott dolgot, eseményt a másiktól. Jézus esetében ez nem jelent mást, mint az Emberfia, a Dániel próféta könyvét idéző Ben enosh visszatérése, amely nem tévesztendő össze a Ben adam kifejezéssel, amely az egyszerű, hétköznapi értelemben vett embert jelöli. Jézus, amikor így hivatkozik magára, akkor a zsidóság számára egyértelművé teszi, hogy ő Isten országának, uralmának élő jele. És éppen ez a feladat – amely semmit sem vesztett aktualitásából a kétezer év alatt – vár a mindenkori keresztényekre is, és azt is jelenti, hogy mi magunk akarva-akaratlanul is Isten-mutató jelekké válunk. Talán a legaktuálisabb kérdés, hogy milyen jelekké – akár az adventi szent időben, akár emberi életünk során –, mert a legfontosabb jel a mi életünk lesz mások számára, mindaz, ami szívünkben túlcsordul. Hiszen csak azt tudjuk megélni, továbbadni, amivel tele van. Szépen fogalmaz Simon András: „Életed nyitott könyv, amelyből jót vagy rosszat tanulnak az emberek. Rajtad is áll, hogy jobbak vagy rosszabbak lesznek-e, amikor beleolvasnak hétköznapjaidba és ünnepeidbe. Tedd számukra kedves olvasmánnyá a lapokat.”
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/48-as számában.
