Mennyi élet volt éveidben! (1. rész)

Az angolszász hagyomány szerint, miután valaki visszatér mennyei hazájába, a hátul maradottak összejönnek, és nem csupán a bánatban osztoznak, hanem emlékeket idéznek az eltávozottról. Szerkesztőségünk nagy csapatát is összehívtuk, azokat, akik valamikor együtt dolgoztak néhai tördelőszerkesztőnkkel. Bár egymástól távol élünk, találkozásunk ezért lehetetlen, gondolatainkat ültetjük körbe a képzeletbeli asztalnál, hogy a fájdalmunkon átszüremlő kedves emlékeket megosszuk, és a magunk módján így mondjunk búcsút Szabó Anikónak.

A kreativitás sugárzása

„Nem is tudtam, hogy ilyenre is képes vagyok” – mondta ragyogó arccal, amikor egy formailag közösen megálmodott könyvnek együtt örvendeztünk. Gyakran éreztem a kreativitás felszabadulását, szinte szárnyalását, amikor együtt dolgoztunk Anikóval. Öröm volt osztozni ezekben a pillanatokban és ihletni, lelkesíteni egymást. De a közös munka szépsége ott volt a nehéz, stresszes napokon is, amikor az idő nyomása alatt lapzártáztunk. Ekkor is megvolt az igény és az ötlet a kreatív megoldásokra.

Dolgoztunk vállvetve és olykor online, több ezer kilométer távolságból. A lelkünk viszont sokszor összeért… Utoljára az onkológiai klinikán találkoztam vele váratlanul és – nem véletlenül, hanem – gondviselésszerűen. Én nővértársamat kísértem, ő kezelésre várt. Csak néhány szóra jutott időnk, de öröme, bizalma, kedvessége szívem mélyéig hatolt. Hiszem, hogy öröme ma már teljes és tánca korlátlan… Köszönöm a közös perceket, órákat, kedves Anikó, és mindazt, amit tőled tanultam, amit általad kaptam ajándékba a teremtő Szeretettől! Bereczki Silvia sa

A szép, olvasóbarát könyvekért

Azt hiszem, Anikó mindig eszembe fog jutni, valahányszor külsőre is szép könyvet fogok látni vagy a kezembe venni… Kezdetben a Vasárnap gyerekoldalát szerkesztettük együtt – ami szerintem tördelési szempontból a legnehezebb volt –, de nem tudott olyan lehetetlen elrendezési ötletem támadni, amit ő ne oldott volna meg… sok mindent együtt találtunk ki. Sok jó trükköt is tanultam tőle, de szemléletet is: a szövegek-oldalak tartalma és formája között kommunikációt teremtettünk. Aztán könyveket is szerkesztettünk együtt, hasonló érzékenységgel és hozzáértéssel találta el, hogy milyen típusú kiadványhoz milyen betűtípus talál jobban, nem sajnálta az időt és az energiát arra sem, hogy együtt kísérletezzünk formákkal, színekkel, különféle megoldásokkal. A szép és minden szempontból olvasóbarát könyv mint tárgy mindkettőnk számára fontos volt.

Később egy kisebb csoport egyetemistát is elvittem a szerkesztőségbe hozzá, hogy láthassák, hogyan készül egy tördelési szempontból is SZÉP könyv. Szerettem volna ebből hagyományt teremteni, de aztán jött a covid, a home office, majd a betegsége… Azóta talán nem is találkoztunk. A közös alkotómunka tapasztalata és az, aki ő volt – egy más szinten ugyan, de része marad annak, ahogyan a könyvekre gondolok, ahogyan velük bánok, amit róluk mint (még ma is) potenciálisan tökéletes adathordozókról tanítok. Farmati Anna SSS

Társ a lap elkészítésében

Mosolyogva fogadott 2013 tavaszán Anikó, amikor fiatal pályakezdőkent szerkesztő lettem a Verbum Egyesületnél. Örvendett, amikor kiderült, hogy kissé jártas vagyok a tördelőprogramok kusza világában, s így könnyebb szívvel mehet majd úgy szabadságra, hogy tudja, hétfőnként, amikor a nyomda várja majd a friss, nyomdakész anyagot, lesz, aki helyettesítse. A frissen végzett egyetemi hallgató lelkesülésével vágtam neki a munkának, de hamar rájöttem, hogy az a kevés szerkesztői tapasztalat, amit szatyromban magammal hoztam, nem lesz elég, lesz még mit tanulni, s lesz, amiért nyitott szemmel figyeljem a Vasárnap születését hétről hétre. Bagolyszemeket meresztve néztem, hogy miként hömpölyög a tördelőprogramban az oldalak között, s az eredeti, hatalmas képernyője mögül miként varázsol hétről hétre egy-egy újabb újságot. Hályogkovács voltam mellette, s amikor kiderült, hogy helyettesíteni kell, akkor nagy türelemmel elmagyarázott mindent, amit tudnom kellett. Gyorsan megszokta munkastílusomat: azt, hogy úgy szeretek lapot álmodni, ha mellette vagyok, s látom a munkafolyamatot. Nagyon sokat segített tanácsaival, meglátásaival: legyen szó az anyagok elhelyezéséről, gyerekeknek vagy fiataloknak szóló sokkal dinamikusabb anyagok megálmodásáról, vagy éppen rejtvénykészítésről. Egyszerű, de átgondolt, kivitelezhető tanácsai egyengették a lapok, könyvek útjait. Amikor egy-egy új könyv koncepciójának az elkészítésén dolgozott, mindig készített legalább három-öt változatot, s a tanácsunkat kérte.

Később néhány alkalommal írt is az újságba. Szinte irigykedve olvastam írásait: az egyszerűség nagyszerűsége fogott meg. Kusza, néha túl tudományos, filozofálgató írásaimhoz viszonyítottam mindig őket, s megfogalmaztam: az élet tapasztalatain mennyire átszűrt, nagyszerű gondolatokat tud megfogalmazni. Így volt ez akkor is, amikor csüggedtünk, vagy otthonról hozott búnkat cipeltük: tudott pár jótanácsot adni annak, aki azt el tudta fogadni.   

Amikor mb. felelős szerkesztő lettem, ugyanúgy együtt tudtunk dolgozni: társ volt a lap elkészítésében, s számos grafikai, tördelői megoldással segített. Amikor egy-egy későbe nyúló lapzárta vége fele már nem láttam a sorokat, s fogalmam sem volt, hogy honnan fogok még pár szót, mondatot kicsempészni a szövegből, úgy, hogy annak értelme megmaradjon, de a hasábba be is férjen, akkor, viccesen kértem néha: „kérlek, varázsolj valamit!”, s pár perc múlva érkezett a válasz: „megoldottam!” Aztán 2020-tól másképp alakult a szakmai életünk. Legutolsó beszélgetésünkkor arról számolt be, hogy tele van lendülettel és tervekkel. 

Idén márciusban a Romkat.ro felületén interjút olvashattam vele, amolyan életútinterjú, fogalmaztam meg magamnak: gyerekkoráról, munkájáról, hobbijairól számolt be. Betegségén túlmutató életöröm sugárzott szavaiból. Az interjú címében megfogalmazott lelki-öröm tapasztalható volt minden gondolatából. Köszönünk mindent, Anikó! Fábián Róbert