A Diktatúrák egyházi áldozatai című programsorozat a szeged-csanádi egyházmegye, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Krónika Intézet határokon átívelő kezdeményezése. A 2026-ig tartó programsorozat célja a 20. századi Magyarországon, illetve Erdélyben szolgálatot teljesítő és hitükért üldözött egyházi elöljárók hitvallására, életáldozatára emlékezni, az emlékezést ébren tartani.
A programsorozat részeként április 24-én Kolozsváron a Szent Mihály-plébánia hittantermében könyvbemutató volt: Serfőző Levente, a szeged-csanádi egyházmegye oktatási helynöke Rongyosan az Isten előtt – Györgypál Albert vértanú pap élete című kötetét mutatták be (ITT írtunk róla.) Október 2-án megemlékezés és szentmise volt (beszámolónkat ITT olvashatják). A Kolozsvárra az ünnepi műsor részeseként visszatérő Serfőző Levente oktatási helynökkel beszélgettünk.
Ön nagyváradi születésű, gyermekkorában költözött a család Magyarországra. Ön Szegeden az egyházmegye oktatási helynöke. Mindezeket tudva is kérdés lehet, az erdélyi példaképek hogyan érkeznek hozzánk Szegedről? Ez szegedi kezdeményezés?
Nem csak szegedi. A Krónika Intézetnek, a szeged-csanádi egyházmegyének és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös kezdeményezése ez. Aktív részt vállal a kolozsvári plébánia is, a Szent Mihály főplébánia. Egymást segítjük szerintem ezzel. Az ötlet maga az a Krónika Intézettől, Kassay Ildikó igazgatótól érkezett. És szerintem, mondjuk egy egyházmegye esetében, én csak egy helynök vagyok, nem tudok egyházmegye nevében beszélni, de én azt gondolom, hogy egy ilyen nemes ötlet és cél mellé bárki be tud kapcsolódni. Mert ez az egyházunkról szól, a magyar katolikusságról szól, és még egyszer azokról a vértanúkról, akiknek a golgotája mindannyiunk szabadsága lett.
Könyvet írt Györgypál Albertről, ismeri vértanúinkat. Honnan ez az elkötelezettség irántuk?
Az egyház történelmét a kezdetektől fogva átszövi a vértanúk élete és a vértanúk példája, konkrétan az első néhány százada, az ókeresztény kor a vértanúk kora volt. A 20. században is jelen volt a vértanúságnak a sajnálatos, egyben dicsőséges példája. Az ő golgotájuk a mi szabadságunk lett végül is. Tertullianus mondja, hogy a vértanúk vére a kereszténység magvetése. És ez a 20. századra is igaz. Ez a magvetés folytatódott a 20. század évtizedeiben is, és nem néhányan, hanem több százan adták életüket csak itt Erdélyben például. Van, aki vállalta a szenvedést és a halált, és van, aki pedig az üldöztetést és a megvetést, a kitaszítottságot. Legnagyobb tisztelet Márton Áront illeti és övezi mai napig is, aki Erdély püspökeként az életével egy óriási üzenetet, a kitartás üzenetét hordozza ma is, és kiáltja bele szerintem mindannyiunknak az életébe, minden közösségnek a hétköznapjaiba, ünnepeibe. Szerintem örök példa marad az erdélyiek számára és az egész magyarság számára. Viszont vannak olyan világi Krisztus-hívők és egyházi személyek, akikről talán kevesebbet beszélünk, kevésbé merül fel a nevük.
Az emlékműsor, illetve a szentmise értük is szól. Közülük néhányukat már boldoggá avattak. Tudjuk, ismerjük Boldog Bogdánffy Szilárdnak az életét, aki titkos püspök volt, letartóztatták, a sírja abszolút ismeretlen, vértanú lett. Scheffler Jánosnak sem ismerték a sírját, de végül titokban újratemették Szatmárnémetiben. És vannak azok az egyházi személyek, akik hasonló módon brutálisan végezték a hitük és az egyházuk miatt. Ilyen például Boga Alajos példája, aki Máramarosszigeten 1954-ben hunyt el. Lepedőbe csavarva, gödörbe dobva, sokakkal együtt mai napig csak sejteni lehet a területet, ahol el van temetve. A kínzások és a szenvedések közepette rengetegen jártak így, mondhatom Jakab Antalt, aki kényszermunkára lett ítélve, vagy például Dávid László, aki kolozsvári plébános volt, ők mind-mind egyébként Kolozsvárhoz kötődnek, itt éltek az előző nemzedékekkel együtt, kereszteltek, ünnepeltek és szenvedtek vértanúhalált ezen a földön. Hadd említsem meg a szívemhez közel álló Györgypál Albertet, aki talán a legfiatalabb az ismert vértanúk között, 33 évesen, 10 éves papként hunyt el, 9 hónap nagyon kemény, brutális börtönidőszak után, annak következtében. Egy nagyon egyszerű ember, olyan lelkipásztor, aki nem a teológiában tűnt ki fiatalon, nem ez volt az ő erőssége, hanem az, hogy tette a dolgát. Minden körülmények között tette a dolgát.
Róluk szól az emlékműsor, és hogyha már egy fiatalt emeltem ki, akkor hadd hozzam ide Ikrich Augusztát is, aki itt van eltemetve a Házsongárdi temetőben, oly sokakkal együtt. Ő a Szociális Testvérek Társaságának volt a tagja, illegalitásban kitartott és összefogta a közösséget. Halála után Márton Áron kérésére négy napig volt felravatalozva a Szent Mihály templomban, mert olyan tisztelet övezte, csak ezután temették el. Titokban egy kis beszédet is írt Márton Áron, amit nem engedtek fölolvasni, nem is engedték a temetésen résztvenni.
Könyvtárnyi anyagot lehetne kiadni az ő életükből és életpéldájukból, az erre adott reflexiókból.
Mindezzel mit kezdünk, mit kezdjünk ma, 2024-ben? Mit jelent az, hogy ők szenvedtek, mi pedig élünk? Egyáltalán tudjuk a nevüket, ismerjük a tetteiket, hogy tiszteletük legyen? Mit kezdünk ma a vértanúinkkal, az életpéldájukkal? Nem tapasztal egy kis kifáradást? ,,Mit érdekel minket ez a sok nyomorúság, ma is elég nehéz az élet?” A fiatalokra gondolok, számukra ezt a kort, ezeket a példákat hogy lehet megközelíteni, jól megismertetni?
A nem tudás az valóban lefárasztja az embert. Szűk a kör, akik ismerik ezeket a neveket, hallottak az életükről. Igazából kevés dolog van, amit a kezünkbe tudunk venni róluk. Azoknak a felelőssége, hogy az ő neveiket magasba tartsák, az ő életüket bemutassák, akik tudnak minderről. Erről beszélni kell. Amiről nem beszélünk, amit nem hozunk elő az árnyékból, a sötétből, az ott marad és elfelejtődik.
Itt van például az a kérdés, hogy ha nagyjaink akkor nem példamutatóan hűségesek, hanem beleállnak a nemzeti egyház, egy nemzeti katolikus egyház tervbe, hol lennénk ma? Itt ülnénk, beszélgetnénk, tarthatnánk emlékműsort és szentmisét? Lennének katolikus iskoláink, fiataljaink, lenne Csit? Mi történt volna, hol tartanánk ma? Mindez akkor, ha akkor ők nem helytállnak a vértanúságig, hanem belmennek egy ilyen kompromisszumba! Azt hiszem, hogy ezt nem is mérjük fel. Magam sem tudom felmérni, nem tudom megfogalmazni. Az első az, ami megszűnt volna, az a Rómához való hűség. Akkor ma nem egy Szentlélektől, hanem egy kézi vezérléstől irányított egyház lettünk volna!
Belefáradunk a nem tudásba! Ha nem tudom, nincs is, ami motiváljon. Én azt gondolom, hogy ezt jelenti, hogy ők szenvedtek, mi pedig élünk. Ezzel tudnunk kell élni, kezdeni valamit. Akik picit is utána kutattak ezeknek az embereknek, felelősségük, hogy erről másoknak is beszéljenek. Ez olyan, mint az igehirdetés. Akár alkalmas, akár alkalmatlan, az ő életüket föl kell mutatni. És lehet, hogy most jött el az idő, hogy ennyi névvel, ennyi élettel, ennyi történettel előjöjjünk a sötétből.
Hogy lehet a mai fiataloknak, a gyerekeknek ezt érdekessé tenni, akik azt se tudják, hogy ’89 előtt mi volt, nemhogy az ’50-es évekről fogalmuk legyen.
Eleve nehéz a mai új nemzedékhez kapcsolódni. De mivel a mai új generáció a szélsőségek generációja, így nem gondolom azt, hogy ha elmesélnénk részletesen és a maga brutalitásában, mit élt át egy Boga Alajos, milyen a kényszermunka, hogyha bemutatjuk azt, hogy min ment keresztül, milyen brutális szenvedésen ment keresztül némelyik személy, az megérinti őket. Merthogy ezt értik, a szélsőségeket értik. Legalábbis arra fölkapják a fejüket. Már ez is nagy dolog, ha legalább fölnéz mondjuk a telefonból, és azt mondja: tényleg?! Ez már óriási előrelépés egy mai fiatalnál. Azt ne várjuk, hogy ugyanolyan mély, mindent átjáró tisztelet övezze részükről ezeket az embereket, mint egy korábbi generáció felől történik ez. Nem ugyanaz a tiszteletnek a kultúrája egy fiatalnál, mint az idősebbeknél. Tehát ugyanazt nem várhatjuk. De azt igen, hogy legalább ismerjék és tudjanak róla. És ezekkel a brutalitásokkal, ezeken keresztül kell elindulni, megkeresni azokat a fiatal vértanúkat, lásd Györgypál Albert, akihez tud kapcsolódni.
Februárban volt a Hivatások nyomában verseny Nagyváradon, annak egyik témája Györgypál Albert élete volt. Be kellett mutatnom középiskolásoknak Györgypál Albert életét. Nagyon nem mindegy, hogy azt mondom, Györgypál Albert vállalta a szenvedést. Ez egy nagyon egyházias és nem éppen fiatalos megfogalmazás. Ha azt mondom, Berci atya nagyon szerette a challenge-eket, ezt értik. Erre felfigyeltek. Láttam, hogy valami, a szeme vagy arca megmozdult. Úgy kell ezt megfogalmazni, olyan szavakon keresztül, ami az ő szavuk, az ő kifejezésük, az ő életük, hogy azt megtalálják, hol kapcsolódik hozzájuk, hol érinti őket. Ez nem egy előadás kérdése. Ez nem egy délután, nem egy alkalom kérdése. Ez folyamatos érzékenyítés, találkozás, az ő szókincsüknek és az ő kultúrájuknak megfelelően való tolmácsolás. Ez egy folyamat a mai generációnál, ez átmegy szerintem.
Boga Alajosról emlékeztek meg szeptemberben Csíkkozmáson, ott a gyerekeket bekapcsolták…
Általános iskolásokat vontunk ott be, rajzon és egyéb kreatív munkákon keresztül próbálták megragadni az ő életét, meg a vértanúk életét. Ennél a generációnál a kreatív kézművesség az, amivel érzelmileg és intellektuálisan a maguk szintjén integrálni tudják ezt a kifejezést, hogy vértanúnak lenni, hogy életünket adni valakiért, valamiért, hogy áldozatot hozni. A híradók bombákról szólnak, és arról, hogy meghalt terrortámadásban ennyi és ennyi ember. De hogy meghalt valaki azért, mert önként akarva vállalta a másikért, a másik emberért, egy értékért, egy közösségért, egy nemzetért, az egyházért! Ezt a kiskorúaknak, gyermekeknek tényleg kreatív módon megmutatni, a maguk szintjén kell valahogy közel hozzuk hozzájuk.
Magyarországon mennyire él ezen vértanúink, és kiemelten Márton Áron püspök emléke?
Most jöttem egy csoporttal Csíksomlyóra tavasszal. Tavaly lettem újra plébános prefektusság után, és az első nagy zarándoklatunk, zarándokutunk Csíksomlyóra vezetett, elmentünk Csíkszentdomokosra és megálltunk Gyulafehérváron is. Nagyon sokan, egyébként gyakorló katolikusok, vagy nem hallottak Márton Áronról, vagy pedig hallottak, de nem tudták a történetet, nem igazán érkezett meg a szívükig, az értelmük mélyéig. Mindenki, aki eljött és meghallgatta az ő történetét, megnézte az interaktív múzeumot Csíkszentdomonkoson, megkapta a kis imakártyát, úgy hozta haza a kezében, hogy mondta, mennyire hálás, milyen sokat adott nekik az út. Annyira örültek, hogy megismerték. Azt gondolom, hogy ma a pasztoráció és az egyház tanításának az átadása személytől személyig történik. Minden egyes vértanúnak, boldognak, leendő szentnek az életét egy ilyen személytől személyig történő átadás által történik. Ez nyilván nehezebb és hosszabb út, de személyesebb.
