A XIII. Márton Áron emlékkonferencia kötetét úgy tartja a kezében az olvasó, hogy a benne található tanulmányok eleget tesznek a konferenciaszervezők eredeti szándékának, vagyis újabb és újabb kutatásokból olyan publikációk szülessenek, amelyek közelebb hozzák a „védő atya”, „Hegy eszményképünk”, aki „csodálatos jel; prófétai lélek”, „vér a mi vérünkből, tűz a mi lelkünkből” – Márton Áront, a főpapot.
A Kisebb Testvérek Rendje 2023–2026 között centenáriumot ünnepel, amely alkalmat ad arra is, hogy Márton Áron és az erdélyi ferencesek kapcsolatáról újabb publikációk szülessenek, valamint a kötet emléket állít a nagy püspök pappá szentelésének 100. évfordulójának. „…ha Isten ad papi hivatást, akkor ad hozzá püspököt is!” – mondta Márton Áron, aki 100 évvel ezelőtt Mailáth püspök személyében kapott szentelő püspököt, majd később ő maga részesíttette a papság szentségében a szentelendőket, köztük számos ferences szerzetest, akik a rendtartomány 1951-es feloszlatását követően, sajátos körülmények között élték ferences hivatásukat és szolgáltak hűséggel, bizalommal, közösségben az evangelizációban, amely leginkább a pasztorációban mutatkozott meg, kegyhelyek, plébániák és templomigazgatóságok lelkipásztori ellátásában.
Fr. Urbán Erik OFM
A kötet tartalma: Lázár Csilla: Előszó • Urbán János Erik OFM: „…megnő roppant naggyá, bármily kis emberke” • Marton József: Márton Áron papi hivatása • Seres Attila: Lengyel katolikusok a gyulafehérvári egyházmegyében • Nagy Mihály Zoltán: Márton Áron a papi ideálról, 1939–1949 • Urbán János Erik OFM: „…ha Isten ad papi hivatást, akkor ad hozzá püspököt is!” • Tamási Zsolt: Márton Áron és a marosvásárhelyi ferences templom lebontása • Hegedűs Enikő: Márton Áron és az erdélyi ferencesek közös szándéka a templomok és kolostorok ügyében • Jonica Xénia: Bemutatkozik az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár • A kötet megvásárolható a csíksomlyói kegyhely kegytárgyüzletében vagy a Márton Áron Múzeumban Csíkszentdomokoson. Ára: 30,00 lej
MÁRTON ÁRON 44 éve, 1980. szeptember 29-én halt meg. Ökumenikus szellemével felbecsülhetetlen hatást gyakorolt az – izraelitát is beleszámítva – öt felekezet között megosztott erdélyi magyarság lelki egységére. Nem véletlen, hogy amikor 1938 karácsonyán XI. Piusz pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe, az új püspököt kitörő örömmel fogadta Erdély hívő népe, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Szentelése napján elhangzott felejthetetlen szavait nem szabad ma sem elhallgatnunk: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék. Ígérem, püspökké szentelésemnek ezen a felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom és az együtthaladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem.”
Márton Áront a lehető legkritikusabb helyzetben állította a gondviselés az erdélyi egyházmegye élére. Megfontolt, határozott magatartásával és az emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népünknek. „Akármekkora áldozatot követel szent hitünk és faji jogaink bátor megvallása, vállalnunk kell azokat. Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője. Félre a sötét gondolatokkal, félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.” – mondta.
Az igazságért szót emelő Márton Áron a politikától igyekezett távol tartania magát. Következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket követő magatartásával tovább növelte tekintélyét az erdélyi nép előtt, felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül. A vesztes háború után, 1944 őszén körlevelet adott ki, melyben a várható rendszerváltásra készítette fel papjait. Papjait óvatosságra intette, de ő maga nem hallgatott, felemelte szavát annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyaláson ne ismétlődjenek meg 1919 igazságtalanságai. Próbálta a megmaradt magyar népet képviselő befolyásos politikai és egyházi erőket összefogni. Ezt a törekvését koncepciós perében úgy állítottak be, hogy az 1945-ös és 1946-os években egy hatalmas összeesküvésben meg akarták buktatni a kormányt, vissza akarták állítani a kapitalizmust. Szó sem volt erről. A vádlottak padján az utolsó szó jogán nyugodtan állította: „A leghatározottabban kijelentem, hogy semmiféle összeesküvésben vagy kormányellenes szervezkedésben nem vettem részt… Ami a másik vádpontot illeti, amely szerint a békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan határmegállapodást, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség.”
A romániai magyar szervezetek vezetőinek félreállításáért rendezett koncepciós perben nem véletlenül került Márton Áron a középpontba. A nagy püspök figyelemmel kísérte az egész magyar nép minden politikai, iskolaügyi, közgazdasági erőfeszítéseit. A püspök kemény helytállása hűséges papjainak támogatásával sikerült. Vallotta: a püspök ereje papjaiban található. Értük kiállt, lelkipásztori munkájuk miatt ért bántalmazásokért vállalta a felelősséget. Püspöksége idején (1938–1980) szinte végig őrálló „fogoly úr” volt, amint csíkszentdomokosi legénytársai szólították: Gyulafehérvár foglya volt a bécsi döntés után, a börtön foglya a kommunista hatalom berendezkedésekor, püspöki rezidenciájának foglya egy évtizedig, s amikor polgárjogait visszaadták, már saját gyengeségének lett a foglya. Fogoly volt és mégis szabad, sőt megalázott helyzetében is képes volt másokat szabaddá tenni és felüdíteni. Lelkileg meggyötörtek, testileg megkínzottak, mindenükből kiforgatottak, önmagukkal viaskodók, papok és hívek, katolikusok és nem katolikusok, írók és költők, lelkiismeretfurdalást érző tanügyiek, jó és kevésbé jó szándékú emberek vigaszra és eligazításra találtak nála. Mindenki élménnyel és megerősödve távozott a Püspöktől. Az 1970-es évek elején egészségi állapota fokozatosan gyengült. 1974-ben súlyos prosztatakrízisen esett át. A prosztatarák által előidézett súlyos fájdalmak ellenére Márton Áron továbbra is hűségesen teljesítette főpásztori kötelességeit. Betegségére hivatkozva négyszer kérte a felmentését 1976–1978 között, de a helyzetre való tekintettel a pápa nem fogadta el. II. János Pál pápa 1980. április 2-án mentette fel a gyulafehérvári egyházmegye kormányzása alól. Május 15-én bocsátotta ki utolsó körlevelét. „ … Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” A püspök búcsúzó körlevelében papjainak és híveinek imáiba ajánlotta magát. Életének utolsó hónapjai szenvedéssel telítettek. Óriásiak voltak a fájdalmai, de fegyelmezetten és türelemmel viselte. Így érkezett el mennyei születésének napja.
Székesegyházának búcsúünnepén, 1980. szeptember 29-én visszaadta halhatatlan lelkét Teremtőjének. Rómában az 5. püspöki szinóduson Márton Áron halálhírére a résztvevő püspökök egyperces néma hallgatással tisztelegtek. II. János Pál pápa október 1-jei általános kihallgatáson többek között ezeket mondta: „Tegnap érkezett a hír Rómába, hogy Msgr. Márton Áront, Gyulafehérvár volt püspökét az Atya hazaszólította… Áldott marad emléke, rendkívüli jósága, lángoló apostoli buzgósága, valamint a Péter székével való bensőséges és állhatatos egysége miatt. Gondolatait és tanácsait, ha mernénk megfontolni és megcselekedni, a mának is utat mutatnának: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. (…) A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdek-ellentéteket és társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”
