Abban az időben Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának vidékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás!” Ekkor Jézus a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak erről senkinek. Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta.
Erre Péter félrevonta és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, és így korholta Pétert: „Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.” Majd összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.
Ezek az evangélium igéi. (Mk 8,27–35)
Könnyű hinni, amikor életünk a maga egyszerű medrében folyik. Könnyű kereszténynek lenni, amikor életünk hajóját nem tépázzák viharok, amikor szilárd a talaj a lábunk alatt. Könnyű tanúságot tenni a hitről, amikor nincs különösebb tétje. Talán gyakran kísért meg bennünket is az a naiv gondolat, hogy az életnek, életünknek mindig rendben kell mennie. Ez a fajta látásmód azért is veszélyes, mert így tévesen azt az éretlen hitet éltetjük magunkban és másokban, miszerint a Krisztus-követés mentesít bennünket az élet kihívásaitól, annak megpróbáltatásaitól. Talán nem is gondoljuk, hogy sokakban milyen mélyen él mindez, gondoljunk csak arra, amikor valaki azért gyakorolja vallását, hogy Isten mentse meg a szenvedéstől, hogy különböző betegségek elkerüljék, és még sorolhatnánk tovább. Ez a gondolkodásmód azért is káros, mivel az Istennel megélt kapcsolatot alapjaiban degradálja a „kegyelmek cserekereskedelmi” szintjére. Ennek mélyében pedig egy hamis istenkép húzódik meg, ahol fizetni kell mindenért, legyen szó a boldogságról vagy éppen a szenvedésmentes életről. A másik káros látásmód, amely sok Krisztus-követőt megkísért, amikor az Istennel megélt kapcsolatot a körülmények alapján határozzák meg. Egyszerűbben, amikor Istent vizsgáztatjuk szeretetből, mindenhatóságból a világ és életünk történései kapcsán, mert ezekben mérjük le, hogy mennyire szeret. Ez a gondolat egészen az édenkertig nyúlik vissza, ahol ősszüleink elbuktak, de a kísértő mind a mai napig ezzel a kérdéssel fordul felénk szüntelen: „tényleg szeret az Isten?”
Jézus a mai evangéliumban tisztázza, hogy a szeretet nem mond ellen a szenvedésnek, sőt, a szeretetből vállalt szenvedés az, amely igazán megtermi a maga gyümölcsét. Mégis talán Szent Péter apostolhoz hasonlóan mi is hajlamosabbak vagyunk csak a szenvedést meghallani Jézus szavaiból. Mert e mögött ott van a kétely: ha megkínozzák, keresztre feszítik és megölik a Mestert, akkor érdemes volt mindent ott hagyni? Legyen az a halászhajó, a vámos asztal, a család és minden más, amiről lemondtak és lemondtunk. Ez a kétely nagyon is emberi. Mégis, Jézus ennél többet mond: harmadnapra feltámad, Péter ezt már nem hallja meg, de a feltámadt Üdvözítővel való találkozás után már érti, hiszi és tudja, mert már van tapasztalata. Talán ez hiányzik belőlünk, a hit átalakító tapasztalata, amely megpecsételi azt, és így nem csupán elméleti, hanem gyakorlati keresztények is vagyunk. Nem látszat, hanem szív-lélek Krisztus-követők, akik hiszik is, amit vallanak, és nem csak hiszik, hanem élik is. Amikor lemondunk életünkről, amikor odaajándékozzuk azt, akkor megnyerjük magát Krisztust, és nála nagyobb gazdagság nincs.
Olasz Béla
