† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?”
Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni.
Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
Jn 6,60–69
Emberi életünket, különösen mindennapjainkat átszővi a keresés, a fürkészés motívuma, hiszen valahányszor – a rácsodálkozás képességén keresztül –, amikor megmutatkozik a teremtett világban a rendezettség, a harmónia, amikor megfoghatóvá válik az isteni kegyelem egy-egy mozzanata, amikor létünk ajándéktudata felsejlik, akkor keresésünk révbe ér. Mert ekkor Isten megajándékoz élő jelenlétével, és megtapasztalhatóvá válik az a szeretetközösség, amely Istenben van, amely életigenlő és életajándékozó valóság. Mégis talán sokszor, sokan megrekednek a keresésben, hiszen a gyermeki, infantilis hitnek össze kell törnie, hogy megszülethessen a felnőtt, érett és kipróbált hit. Ennek pedig legjobb módja, amikor Isten – aki a hitben való növekedés záloga – megengedi összetörni gyermeki hitünket, délibábszerű álmainkat vagy éppen hamis reményeinket, amelyek nem szolgálják és nem szolgálhatják életünket.
Nagyon szépen ír erről Marthe Robin 20. századi francia misztikus a Szenvedés és öröm című könyvében. A keresztény ember sajátos hivatása, amely egyben eltér minden más vallás követőétől, hiszen nem az „ismeretlen isten” keresése a fő életcélja, de nem is a panteista világkép éltetése, hanem az önmagát Szent Fiában kinyilatkoztató Isten megismerése. Így tehát a keresztény ember eszköze lehet a keresés, amely aztán a rácsodálkozás képességén keresztül szemléli Istent, de nem lehet életcélja. Mégis mintha világunkban ennek az ellenkezőjét látnánk, sokan spirituálisan nyitottak ugyan, de nem vallásosak. Hisznek ugyan „istenben”, de ők maguk sem tudják pontosan, hogy kiben, és megint sokan jobban hisznek az univerzumban, a sorsban vagy éppen a horoszkópban, mint az evangéliumban vagy magában Jézus Krisztusban.
Talán a hit aktusa, a felnőtt és érett hit megnyilvánulása hiányzik sokunkból XVI. Benedek pápa szerint, amely nem csupán megszerzett ismeretanyagra épül, hanem magában ötvözi annak személyes dimenzióit. Amely aztán segíti a hit növekedését, annak megélését, amely aztán átformálja a személyt és rajta keresztül másokat, mert „csak a Jézusba vetett hit ad teljes értelmet létünknek” – ahogy Ferenc pápa mondja. Jézus a mai evangéliumban éppen erre hív bennünket, hogy merjünk igent mondani rá, hiszen az „örök élet igéi” nála vannak. Hogy elhiggyük, ő azért jött, hogy megmutassa Isten irántunk való szeretetét, mert ő nem mondott le rólunk. Ennek tapasztalata lehet a keresztény ember szeretete, amely cselekvővé, reménye, amely élővé, és hite, amely kipróbálttá válik.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/34-es számában.
