† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ is életéért.”
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”
Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,51–58
Társadalmunkban egyre nagyobb teret hódít az egészséges életmód ideálja, annak megannyi formája vagy éppen módozata, amely alapján próbáljuk hatékonyabban vagy legalábbis egészségesebben élni életünket. Ennek hátterében az a fajta paradigmaváltás húzódik, amely hangsúlyt fektet a tudatosságra minden szempontból, ami a fizikai vagy éppen a mentális egészséget illeti. Hiszen megannyi veszélye van annak, ha egészségtelenül táplálkozunk vagy éppen hosszú távon egészségtelen életmódot folytatunk, de hasonló a helyzet, ha adott esetben destruktív kapcsolati rendszerekben élünk. Mégis be kell látnunk, hogy ez a fajta igényesség, tudatosság nem terjed ki mindenre és mindenkire, hiszen nagyon sok esetben amíg megválogatjuk, hogy mit eszünk, hogyan élünk, addig a lelki élet kapcsán egyfajta „konzervvallásosság” jellemez bennünket. Ahol nem kell kérdezni, ahol elég a minimumot (vagy még azt sem) teljesíteni, ahol elég a törvény betűjét megtartani, mert az éltető Lélek nélkül is lehet élni, ahol a keret fontos, és nem a lényeg. Valljuk be őszintén, a Krisztus-követésben nem szoktunk igényesek lenni, hiszen jobban hiszünk a bejáratott formáknak, gyakran megelégszünk a kész válaszokkal, és nem vesszük a bátorságot, hogy elinduljunk azon az úton, ahol meghaladhatjuk és legyőzhetjük önnön érdekvezérelt énünket. Ahol már nincs más, csak az új teremtmény – ahogyan Szent Pál fogalmaz –, mert a régi megszűnt, valami új valósult meg.
Jézus éppen erre akar megtanítani bennünket azáltal, hogy a legnagyobb kincset adja, amit csak adhat: önmagát. Megbotránkoztató szeretet ez, amellyel meggyőz minket Isten irántunk való szeretetéről. Éppen ezért nem érthetjük be csupán a látszattal, a „konzervvallásossággal”, a magamutogatással, mert a Jézusban való élet sokkal több ennél, olyasfajta gazdagság, amely létünk forrásvidékére vezet el bennünket. Éppen ezért nem mindegy, hogy mivel, illetve kivel tápláljuk lelkünket, milyen forrásból merítünk nap mint nap. Azonban, hogy mindez életté váljon számunkra, létszükséglet a hit, mert ezen áll vagy bukik minden. A hit dolgaiban is igényesnek kell lenni, hogy mennyi időt töltünk Istennel, mennyire engedjük át neki életünket, hogy hogyan merjük rábízni mindennapjainkat. Miért fontos mindez? Ahogy XVI. Benedek pápa mondja, „titeket nem kényelemre, hanem nagyszerűségre teremtettek”, és ez a „nagyszerűség” csak akkor tud megvalósulni, ha a krisztusi példát hűen éljük, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy vele kapcsolatban legyünk, mert így tud hiteles lenni életünk és szolgálatunk.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/33-as számában.
