Fehér-fekete filmkockák – ha nem tudnád, hol készültek a felvételek, azt mondanád: férfiak, asszonyok és gyermekek üres, semmitmondó tekintete néz vissza rád! Mélyebbre nézel és érzed a kilátástalanságot, a félelmet, a megalázást!
Döbbenten állsz, szinte szégyelled magad, hogy mindez megtörténhetett. Azon jár az agyad, hogy amikor először olvastad az Orvos voltam Auschwitzban című könyvet tíz évesen, mennyire felháborodott körülötted mindenki, főként a tanítónő, hogy még háziolvasmánynak is leadtad. Akkor nem tudtad, mennyire hihető a történet, valós vagy regényes, de amikor elmesélted a barátnőknek, mindenki beleborzadt!
Ráeszmélsz, hogy mostanra is hiába dokumentáltad magad, mert nincs az a könyv, film, ami megmozgatná úgy a lelked, mint az, amit most érzel. A lépteid alatt a kövek magabiztosan reccsennek, tudod, hogy merre tartasz. Tudod, hogy visszajössz!
Harangoznak! Jobban figyelsz! Nem látod, de hallod, ahogy az előtted lépő posztókabátos anya húzza maga után két gyermekét. Ha tehetné, nem mozdulna, véresre szorítja kezüket, mert nem tudja, mikor tépik ki öleléséből. A bőrcipő talpa megcsúszik a kövön, nem esik el, még azt hiszik, hogy beteg! Keményen tartja magát, mert erősnek kell lennie. A férjétől már a vonaton elválasztották. Nem búcsúztak, csak némán sírtak! Tartod a kezed, csak egy kézfogás lenne, két gyereket szültél a férfinak… és most meg sem érinted! Tilos!
A tekintetek beszélnek! Érzed az erőt, bátorítást, anya vagy – mindenre képes! Mozdulatlanságában is lép, képes támadni, de kit? Pár lépés – a Halál kapuja – még ilyet tudatosan – földi életedben belépsz a végzetedbe! Miért? Mert asszony vagy? Mert zsidó vagy? Mert ember vagy? Mert nincs választásod? Száz méterre sudár fiatalember, bajsza alól szemlél, ő sem tudja, hogy miért lett tömeggyilkos. Jó a szerep, személyre szabott. Jön, hogy rámutass, de jól neveltek, nem ítélkezel.
Előveszed a telefonod, ne érezd tovább a rosszat, lásd meg! Az ablak tükrében néz vissza 1 300 000 ember! Mit vétettünk? – kiabálják némán. Csak a csend. Kilépsz az ajtón és belemarkolsz a szögesdrótba! Eszedbe jut, hogy itt most kesereghetsz, panaszkodhatsz, hozd felszínre a dühödet! Nem, egyszerűbb, ha belerúgsz egy kőbe!
Más épület – bőröndök, cipők, edények. A hétköznapok, utazás, főzés és a lányoknak kiadós zongora óra. Fontos a nevelés! Egy anya csak tudja. Annyira nyomasztó, hogy levegő után kapkodsz! Ráfogod a reggeli cigire – maximálisan jössz ki minden helyzetből, mert ma ilyen a világ. Aztán ismét rájössz, hogy pillanatok alatt szertefoszlik minden: álmaid, vágyaid, terveid! Ösztönösen mész előre, belegörnyedsz és vállaidra veszed a világ gondjait! Azt mondják a hátad mögött, empatikus, és ettől lesz hányingered – a tömegírtás ma is folyik, csak más formában. Tétlenül követted az eseményeket és lehet, a gyermeked ugyanúgy beleborzad a valóságba, mint ma te!
Meglátod Radnótit és most rajta töröd a fejedet. Minden eszedbe jut, csak ez a pár sor nem: és mégis álmaimban gyakorta száz karom van, s mint álombéli Isten, szorítlak száz karomban! Segít a Google, annyi mindent tudsz, hogy nem tudsz semmit!
És Birkenauban ma mégis felkelt a nap, kék az ég, a táborban nyílik a virág! Ha jól figyelsz még madárdalt is hallasz.
Vonatfütty! Ma is jött egy rakomány. Ezek már színes filmkockák! A tieid. Megcsörren a telefonod: anyuskám, jól vagy? Jól, mert hallom a hangodat.
Ismét harangoznak…
Fülöp Zsófia
