Szent István Napokat tartanak augusztus 12. és 20. között Nagybányán, ahol színes programokkal várják az érdeklődőket. Az ünnepség visszatérő vendége Pajor András, a budapesti Kassai téri plébánia plébánosa, a Keresztény Kulturális Akadémia elnöke, aki jelenleg a nagybányai művésztelep utóéletéről ír könyvet. Vele beszélgettünk.
Úgy kerültem Nagybányára, hogy Véső Ágoston művész úr egy televíziós beszélgetés kapcsán felkeresett és megkért, hogy nyissam meg az első nagybányai tárlatot az Oázis házban. De jött a Covid, így ez egy évig elhalasztódott, majd újból megtalált Guszti bácsi, így Nagybányán egy nagyon jó baráti körre és tartalmas kapcsolatrendszerre találtam. Azért tértem vissza ebben az évben, miután tavaly egy nagyon komoly képzőművészeti konferenciát rendeztünk, aminek a szervezésében Budapesten részt vettem, hogy kimondottan Véső Ágoston munkásságáról, a nagybányai művésztelep utóéletéről, jelenéről egy ismeretterjesztő, tájékoztató, ugyanakkor a művészetben elmélyedést segítő könyvet próbáljunk összehozni. Én szerkesztem a szövegkönyvét, utána meglátjuk, hogy a kiadó és a könyv egészének szerkesztője milyen képanyaggal, milyen más anyaggal egészíti majd ki, hogyan áll majd össze az egész. Mindenesetre a saját ambícióm, hogy sok könyvbemutatóval tovább éltessük a nagybányai művészeti szellemet és ennek a lelkiségét. Különösképpen a szakrális jelleg kapna nagyobb hangsúlyt ebben.
A többéves nagybányai kapcsolat és a különböző rendezvényeken való részvétel – vagy akár a szervezés – következtében milyen kötődés alakult ki Nagybányával, a Szentháromság-plébániával?
Egészen fiatal koromtól a tudatomban szerepelt Nagybánya, éppen a művésztelep és a festőiskola révén, kiemelt tisztelettel kezeltem a Nagybánya nevet. Amikor innen megkerestek, szíven ütött a meghívás. Sokféle feladatot láttam már el itt a Szent István-búcsú megtartásától kezdve egészen a konferenciaszervezésig, de a házasság hetében is küldtem egy videót, és most a könyvírás olyan tartalmas feladatokat ad az életemben, ami egyre jobban Nagybányához köt, miközben a baráti szálak erősödnek. Rengeteg kedvességgel, szívélyességgel találkozom az itteni emberek, főképpen az egyházi emberek, de a kívülállók részéről is, úgyhogy egyre otthonosabban mozgok Nagybányán.
Már több éve, hogy személyes kapcsolatban van Nagybányával és a festészeti iskolával. Mi az a többlet, amit ez a személyes kapcsolat hozzáadott az életéhez?
Amióta egy kicsit mélyebben megismertem a nagybányai művésztelep múltját, illetve a jelenlegi törekvéseit, hangsúlyozom, hogy szerintem a mai magyar képzőművészet mércéje – nem a valósága, de legalább a mércéje – itt van Nagybányán. Azt a szellemet, azt a művészeti hozzáállást, amit innen magunkkal viszünk, érdemes kivetíteni, hogy valamilyen fajta értékadó etalonja legyen a magyar képzőművészetnek.
Hogy az én papi és írói tevékenységemhez mit adott hozzá? Egyrészt rengeteg ismeretet, rengeteg találkozást emberi érettséggel, művészeti mélységgel. Sok feladatot kaptam már itt, és ez komoly felkészülést kíván, hogy ne a levegőbe beszéljek, hanem ismerjem a helyi viszonyokat, hogy megismerjem, hogy mi az, amivel az ember valóban tud valamit mondani és adni az ittenieknek is, és ennek kapcsán Nagybánya jó hírét vihessem. Ez rengeteg tudásra, rengeteg gondolkodásra adott alkalmat, ezt serkenti bennem. Jócskán elmúltam már 60 éves, ennek ellenére a művészetszemléletem is nagymértékben csiszolódott ezáltal.
Miért pont a Véső Ágoston által képviselt művészeti irányzatot karolta fel?
Fordítva van, ő karolt fel engem, ő kapaszkodott bele abba, amit még az első tárlatmegnyitó beszédemben elmondtam. Tárlatmegnyitón sem szeretek semmiféle dagályosságot, pátoszt vagy megfoghatatlant mondani az embereknek, ezért ismertettem a cölöpöket, az alapvető esztétikai kategóriákat és a művészet lényegét. Azt a katarzist, amit mi keresztény emberekként megfelelő előjellel képviselünk és teszünk magunkévá, és ez az előjel, ez a metanoia a katarzisnak az a keresztény formája, ami a tényleges belső megújulást jelenti, vagy legalábbis oda vezet. Amikor ezt az értékrendet próbáltam felmutatni, akkor Guszti bácsi ebbe belekapaszkodott, hogy végre ezt szerettük volna hallani. Ez az értékrend meglehetősen hagyományos, már az ókortól ismert, de a keresztény filozófiában mégiscsak komolyabb kifejtést kapott.
A sok kísérleti művészet helyett, az értékrelativizáló próbálkozás helyett végre a megalapozottságot, a hagyományost, az igazit képviselni, amit évezredek érleltek meg. Különös, hogy Xantus Géza egyik magyarországi tárlatára szintén engem kért meg, hogy megnyissam, és utána egy következő tárlatmegnyitón, ami szintén egy Pest környéki nagy település kultúrházában volt, ahol egy jóval 70 év fölötti művész mutatkozott be, aki rejtett értékként, de nagyon komoly művészeti értéket képviselve él köztünk és támogatja a magyar képzőművészetet, ott hasonlóképpen egy másik kiváló festőművész sóhajtott fel, hogy végre valakitől megint ezt halljuk. Mint az alapvető esztétikai kategóriák misszionáriusa azt próbálom terjeszteni, hogy térjünk vissza ahhoz, ami igazi, ami eredeti, ami tényleg értékadó. Azt szeretném képviselni, hogy ne csapkodjunk a levegőbe a különböző posztmodern kategóriákkal, hanem magát az alapvető művészeti, esztétikai törvényeket újítsuk meg, tegyük élővé.
Hajdan költőként irodalmi mesterem, Katona Puszta Sándor pap-költő volt. Az én fiatalkoromban ő egy meglehetősen ismert, híres költő volt, akinek még tinédzserként elvittem a szabad verseimet. Azt mondta rájuk: ezt nem. Majd, ha tudsz rímmel és időmértékkel verset írni, és abban jó vagy, akkor kezdhetsz el szabad verset írni, mert akkor fogod érezni a szabad versben is a nyelv zenéjét, mondta. Merthogy a költészet a nyelv zenéje. A képzőművészetre ugyanez vonatkozik. Akkor, amikor az embernek szinte tökéletesen a kezében, a fantáziájában, a szellemiségében van a klasszikus művészeti formák minden megnyilvánulása, akkor lesz érzéke ahhoz, hogy valamilyen új kísérleti műfajt megpendítsen. De akkor is nagyon csínján, mert azért a művészet kommunikatív műfaj. Ha csak én értem, a többiek meg azt értenek bele, amit akarnak, ezzel megszakad a kommunikáció az alkotó és a fogyasztó között. Most a felsőbányai festőtáborban kell majd szintén Guszti bácsi megbízásából a művészekkel beszélgessek, ezeket a témákat próbálom felvetni.
Ön szerint a keresztény értékeket miként képes megragadni a szakrális tájképfestészet? Az ön számára egy műalkotás mit mond el Istenről, a teremtett világról?
Általában a keresztény kultúráról, minthogy ennek egyik felelőse vagyok, azt szoktam mondani, hogy a keresztény kultúra gazdagsága, élvezhetősége töri meg azt a hamis elképzelést, amikor az ember úgy gondolná, hogy megtartva a keresztény erkölcsöket, csikorgó fogakkal éljük le, szenvedjük végig sok lemondással az életünket (amit egyébként a világ különböző csábításai felkínálnának), mert majd a végén az örök üdvösség kárpótol bennünket. Így nem lehet berendezni a földi életet, mert Jézus Krisztus evangéliumot hozott, és ő boldog keresztényeket akar látni, akik jó életet élnek. Mi az, ami az életünket színessé, jóvá, tartalmassá teszi? Ez a keresztény kultúra. Ennek rengeteg olyan témagazdagsága tárul elénk, mint például a szakrális szemlélettel, lelkülettel megfestett tájkép, mint amilyen maga a művészettörténet, a szakrális térben elhelyezett művészeti értékek, és a művészetben egészen általános jelleggel fölfedezett szakralitás, amely a hagyományos esztétikai kategóriák alapján tényleg megvalósítja a metanoiával társuló katarzist. Akkora gazdagság tárul fel előttünk, annyi tárgyi megvalósulással, mint amilyenek például a most megszületendő tájképek is lesznek, hogy ez bőségesen kárpótol. A kérdés az, hogy egy felszínes vagy egy mélyebb és igazibb életet akarunk-e élni.
A Szent István Napok keretén belül lesz egy kerekasztal-beszélgetés Szent István örökségének az aktualitásáról. Mit tart Szent István legfontosabb örökségének és azt miként lehet gyümölcsöztetni ma?
Az egyházhoz való viszonyát, az egyház misztériumához, a misztériumhoz való viszonyát tartom a legfontosabb örökségének. Szent István király – ezt majd csütörtökön a kerekasztal-beszélgetésen is felvetem –, de már Géza fejedelem is a nyugati kereszténységet választotta, és ehhez csatlakoztunk. És milyen jó, pedig akkor még nem tudtuk, hogy néhány évtizeddel Szent István király halála után az egyház kettészakad, és a keleti régió elválik az apostoli szentszéktől, a pápától és Rómától. Pontosan ezért egy kicsit csodálkozunk azon, hogy miért nem Rómától kért térítőket. Sem Géza fejedelem, sem Szent István király. A kereszténység eszmeiségét Szent István király vállalta. De ennek az eszmeiségnek a jegyében német nyelvterületről kért térítőket.
Sajnos az akkori történelmi helyzet egy nagyon furcsa képletet vetett fel. A pápai trón körül meglehetősen visszataszító villongások folytak. A pápai udvar nem adott jó példát. Nem is nagyon törődtek a pápák, vagy legalábbis jó néhány közülük nem nagyon törődött a világegyházzal, az ottani hatalmi helyzettel. Az itáliai birtokokkal voltak elfoglalva, és nem is nagyon figyeltek arra, hogy egyébként a világban mi folyik a kereszténység terén, milyen térítések, milyen lelki hódítások történnek. Éppen ezért Szent István király inkább távolabb tartotta magát a pápai udvar világától.
Nyilvánvaló, hogy hűséges volt a pápához, de arról a német nyelvterületről kért térítő szerzeteseket, amelynek kolostorait ír szerzetesek alapították. Az ír szerzetesek viszont Szent Patrik munkájának, missziós tevékenységének gyümölcseként jelentek meg, és az általa alapított kolostorokban értek meg igazi misszionáriusokká. Ők jöttek és újabb kolostorokat alapítottak német nyelvterületen. Szent István király ezekkel a szerzetesekkel végül is mintegy áttételesen Szent Patrik munkájához nyúlt vissza, és ezeket a német szerzeteseket hívta meg Magyarországra, akik itt a letelepedett életet megtanították az embereknek, és ezt megfelelő lelkiség átadásával tették.
Ma az egyházhoz való viszonyunknak nagyjából így kellene kinéznie. Annyi mocskolódás éri az egyházat, annyiféle rágalmazás, annyiféle botrányos ügyből kinőtt általánosítás, ami tényleg azt célozza meg, hogy az emberek bizalmát megrendítse az egyház iránt. Az eszmét, a tanítást, a krisztusi misztériumot, minden botlás és sebezhető emberi természet ellenére a köztünk jelen lévő Krisztust kell támpontnak tekinteni. Melléje kell odaállni az egyházban, és nem a visszataszító példákból kiindulni. Nagyjából ezt a példát hagyja most Szent István király is a mai emberre, hogy azt tekintsük fontosnak, ami az egyházban igazán összetart bennünket: az eszmeiség, maga a tanítás tisztasága, aztán a szentségek, és utána a közösség megtartóereje. Ez a hármas vonal az, amit szem előtt kell tartani. Mivel földi életet élünk, nyilvánvaló, hogy lesznek botlások, lesznek hibák, lesznek véleménykülönbségek, de ezeknek csak a háttérben szabad szerepelniük.
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/33-as számában. Kérdezett: Micaci Cristian. Összeállította: Szász István Szilárd
