Három olimpián vett részt Ráduly-Zörgő Éva gerelyhajító, aki sportpályafutása során több rekordot is felállított. Az előző részben azt is megtudhattuk, hogy olyan erős volt a dobása, hogy valakinek sikerült betörnie a fejét. Az erős dobás képessége a gerelyhajítás irányába terelte a pályáját. Most az is kiderül, mit tanácsolna önmaga számára a moszkvai olimpia előtti énjének, illetve milyen módosításokat eszközölne az iskolai tornaórákat illetően. A test-lélek rejtelmeibe, a pszichoszomatika tudományába, a sport és az ADHD kapcsolatába is bepillantást nyerhetünk.
Sportpszichológiával is foglalkozik. Azt mondta, hogy Moszkvában túlmotivált volt. Mostani fejjel milyen tanácsokat adna az akkori énjének?
Az olimpia előtt már egy hónappal Snagovra vittek minket edzőtáborba. Az nagyon rossz döntés volt. Snagov egy sík vidék, nagyon meleg volt, olyan volt, mintha kiégett volna ott minden. Csak pár olimpikon edzett ott naponta este 7 körül, mert a hőség miatt korábban lehetetlen lett volna. Olyan hangulat nélküli volt az egész, és ráadásul szinte minden nap kilátogattak Bukarestből a sportért felelős pártfőnökök, hogy egyfolytában az olimpiai érmekről és a „kötelező” győzelemről beszéljenek nekünk. Ettől aztán folyamatosan nőtt a nyomás és a feszültség az emberben. Kértem, hogy mehessek edzőtáborba Brassópojánára, mert ott jó feltételek voltak. Mindig szerettem ott edzeni, és az ember idegrendszerére is sokkal jobb hatással van a magaslati, fenyves környezet, mint a snagovi forróság és síkvidék. Éreztem, hogy nekem föl kell mennem a hegyek közé, és ott kell edzenem, de nem akarták engedni, mert oda a főnökök nem jöhettek volna minden nap, és nem lehetett volna jelenteni, hogy voltak az olimpikonoknál, „felkészítették” őket a nagy megmérettetésre.…
A feszültség tehát nagyon nagy volt már bennem. Ráadásul amikor Moszkvába értünk, ott is csak az aranyérmet emlegették, hogy biztos megnyerem, és annyira felspannoltak, hogy már csak az érem és a győzelem járt a fejemben. Aludni és enni sem tudtam rendesen, többször is hányingerrel küszködtem a feszültség miatt. Valójában a válogatott orvosnőjének észre kellett volna vennie, hogy milyen állapotban vagyok, és valamit kellett volna tennie, hogy egy kicsit lenyugtasson, de ehelyett mindenki egyfolytában a „biztos” éremről beszélt nekem. Ez a túlstimulált állapot oda vezetett, hogy teljesen szétesett a technikám. Nem tudtam rendesen arra összpontosítani, amire kellett volna.
Az én tanácsom, hogy egy versenyen különösen a technikai számokban nem arra kell koncentrálni, hogy hányadik vagy, hanem hogy technikailag tökéletesen végrehajtsd azt, amire az edzésen rátanultál. Tehát a technikára kell figyelni, arra, hogy én mit és hogyan kell csináljak, nem pedig arra, hogy mások mit tesznek, mennyit dobtak. Főleg magamra kell figyelnem, arra, hogy nekem mi a feladatom a maximális teljesítmény érdekében. Ez a lényeg.
A sport főként a testet megmozgató tevékenység, viszont már a beszélgetésből is kiderült, hogy a lelki része is nagyon fontos. A test-lélek kapcsolatát hogyan látja sportolóként, és olyanként, aki pszichológiát tanult és tanít?
A pszichoszomatika nem butaság, ma már elismert tudományág, ami pont erről szól, hogy mennyire összefügg a kettő, tehát a psziché és a testi folyamatok. Elválaszthatatlanok és kölcsönösen befolyásolják egymást. Nem lehet szétválasztani a kettőt. A diakonisszaképzőben is tanítok, ahol a jövendőbeli asszisztenseknek pontosan ezt a nagyon fontos dolgot hangsúlyozom, hogy ha lelkileg is támogatjuk a beteget, akkor könnyebben gyógyul fel a testi betegségekből. Azt is tanítom nekik, hogy a psziché mennyire megbetegíthet, és nagyon gyakran testileg is megnyilvánulhatnak a pszichológiai traumák jelei. Ez a kettő szorosan együttműködik, és a sportban sem lehet elválasztani őket egymástól. Ahhoz, hogy egy sportoló jó eredményt érjen el, neki fejben és testben is „formában” kell lennie, test és lélek maximálisan együtt kell működjön. Manapság már nagyon sok elit sportolónak az edző, a dietetikus és a masszőr mellett ott van a saját sportpszichológusa is. Segítségével, támogatásával tudnak igazán nagy eredményt elérni.
A kérdésem részben egy gyakori sztereotípiára épül: a sportolók egy része főként a karrierjére fókuszál, és nem annyira a tanulással foglalkozik. Az ön életében a tanulás és a sport kiegészítették egymást, és komoly eredményeket ért el a sport mellett a tudományos pályán is. Hogyan látja ennek a kettőnek a kapcsolatát?
Sok sportoló a tanulásban is jó eredményeket ér el, tehát egyáltalán nem törvényszerű, hogy vagy sport, vagy tanulás. A sport általában arra tanít, hogy az ember jobban beossza az idejét, hogy jobban strukturálja az életét, és jobban kontrollálja saját magát. Ez persze a tanulásra pozitívan hat, hogyha megfelelőek a körülmények, hiszen otthonról is kell ehhez a támogatás. Haragszom azokra a szülőkre, akik azért nem engedik sportolni a gyereket, mert szerintük ez a tanulás rovására megy, pedig valójában a sport jelentősen elősegítheti a tanulást.
Természetesen nem egyedül csak a sport kell, hogy kitöltse egy iskolás gyermek életét, hiszen rengeteg mindent kell megtanulnia ahhoz, hogy megállja a helyét az életben. Nem jó egy lábon állni a világban. Az a jó, hogyha az ember több lábon áll, minél többön, annál jobb. Ha a versenysportnak egy idő után vége szakad, akkor utána lehet valakiből esetleg edző, hogyha a sportkarriert szeretné folytatni, de lehet belőle sportújságíró, vagy akár orvos, informatikus, pszichológus… Az olimpikonok közül nagyon sokan a sportélet befejezése után fantasztikus karriert futottak be más területeken, pontosan azért, mert a sport segítette őket abban, hogy más vonatkozásban is jó eredményeket érjenek el.
ADHD-s olimpikonok
Sokat foglalkozott különböző tanulási zavarokkal, számolási, olvasási zavarral, beszédzavarral rendelkező gyerekekkel. A sport, aminél fontos egyfajta ritmusérzék, segíthet ezen problémák leküzdésében?
Általában a mozgás az idegrendszer fejlődését segíti elő. Most elsősorban a kicsikre gondolok. Nagyon sok az olyan kisgyerek, aki túl keveset mozog életkorához viszonyítva, ez nem segíti az idegrendszer fejlődését. A specifikus tanulási zavaroknál, a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia esetében az idegrendszer működése valamennyire atipikus. Ez azt jelenti, hogy szervileg ugyanolyan, mint akárkinek az idegrendszere, csak a működése egy kicsit más, másképp van „huzalozva”. A mozgás segíthet a tanulási zavarok megelőzésében. Ha kicsi korban sokat mozog a gyerek, mászik, kúszik, hintázik, szaladgál, rollerezik, biciklizik, sokkal kisebb az esélye, hogy tanulási zavaros lesz, még akkor is, ha erre valamelyest hajlama van. A gyógypedagógusok által alkalmazott prevenciós és terápiás programokban alapvetőek a mozgásos és ritmusos gyakorlatok is.
Amúgy sok híres sportolónál diagnosztizáltak különböző specifikus tanulási zavarokat. Ott van például Simone Biles, az amerikai tornászlány, aki többszörös olimpiai és világbajnok, ő ADHD-s (attention deficit hyperactivity disorder – figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar). Gyermekkorában azért küldték el sportolni, hogy vezesse le az örökös izgágaságát és impulzivitását. A torna nagymértékben hozzásegítette ahhoz, hogy összeszedettebb legyen és megerősödjön az önkontroll funkciója. Ugyanilyen helyzet állt fenn Michael Phelps esetében. Nála is ADHD-t diagnosztizáltak gyermekkorban. Őt úszni küldték el, hogy levezesse túltengő energiáit, és a testalkata erre a sportágra volt megfelelő. Többszörös olimpiai bajnok és világrekorder lett.
Hogyha ráhatása lehetne, ön hogyan szervezné meg a tornaórákat, a sport jelenlétét az oktatásban? Min változtatna?
Kötelezővé tenném naponta, főleg a kisebb osztályokban, de a serdülőknél is. Nagyon sok szülőt látok, aki felmenteti gyermekét a tornaóra alól, merthogy kiizzad a gyerek, elfárad, és nem tud odafigyelni a következő órán, mert télen néha a szabadban kell szaladni és meghűl a gyerek. Persze, azért hűl meg, mert nincsen hozzászokva, és mert nem edzi meg a szervezetét. Meg mi az, hogy kiizzad? Hát ha kiizzad, vigyen törölközőt, lemosakszik, cserél egy trikót, és kész. Nagyon fontos lenne a legalább heti háromszori testnevelési óra a gyermekek egészsége szempontjából. Az ortopéd orvosok is egyre többször találkoznak gerincferdüléses, lúdtalpas, mozgásszervi problémás gyerekkel, pontosan a krónikus mozgáshiány miatt. Mostanában ráadásul a nyaki gerinctáji elváltozások szaporodtak meg drasztikusan a sok telefonozás miatt.
Egyetemen tanító testnevelő tanárok mesélik, hogy az utóbbi időben egyre gyengébb a diákok fizikai állóképessége, ügyessége, erőnléte, és hogy manapság már szinte gyógytornaórákat kell tartsanak a szokványos testnevelési órák helyett. Ide jutottunk. És ez még a Z generáció (a kilencvenes évek közepétől a kétezertízes évek elejéig születetteket sorolják ide), de lassan már felnövekszik az Alfa generáció (a 2010 után születettek), amelyre még jellemzőbb a mozgást helyettesítő képernyősimogatás. Szerencsére az utóbbi időben azt tapasztaltam, hogy nagyon sok elemistát irányítanak a szülők focizni, tájfutni, küzdősportokat tanulni, táncolni, lovagolni, úgyhogy ezek most mintha kezdenének népszerűbbé válni.
Olyan klubokat hoznék létre és támogatnék még, amelyek különböző sportágakban nem a versenysportra koncentrálnának, hanem arra, hogy mozogjanak a gyerekek, hogy mindig legyen valami játékos elem, ami vonzó a számukra. Ezekben a klubokban nem az lenne a cél, hogy sztárokat, bajnokokat „termeljenek”, hanem az egészséges mozgásra nevelés, a mozgás megszerettetése a gyermekekkel. Sajnos a legtöbb klubban a versenysportágak a divatosak, és az edzők, testnevelő tanárok inkább az eredményre hajtanak, nem annyira a mozgás egészségbiztosító és örömszerző oldalára.
Ma milyen formában van jelen a sport az életében?
Igyekszem minél többet gyalogolni, minél kevesebbet közlekedni autóval. A másik, hogy háromszor egy héten itt az edzőtermemben edzek, látja, bordásfal is van. Itt végzek különböző hajlékonysági és ügyességi gyakorlatokat, de amúgy nem megyek ki a pályára, hogy ott eddzek és gerelyt dobjak. Meg kell említenem, hogy miután abbahagytam a versenysportot, veterán (mai elnevezéssel masters) szinten is eredményes voltam. Európa-bajnok lettem Budapesten, Turkuban pedig a világbajnokságon bronzérmes lettem. Utána aztán sajnos abbamaradt a gerelydobás, mert annyira ráálltam a szakmámra, és annyira lefoglalt az egyre több terápiára szoruló gyermek, hogy nem lenne időm egy masters versenyre felkészülni. Nekem most sokkal fontosabb az, amivel nap mint nap foglalkozom. Ezt szívvel-lélekkel csinálom, nagyon szeretem és örömmel tölt el, amikor tanítványaim ügyesen fejlődnek. Manapság számomra az eredmény és a siker fogalma teljesen mást jelent, mint sportoló koromban. Nem rólam szól, hanem arról, hogy kis tanítványaim miként haladnak a kitűzött terápiás cél felé.
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/31-es számában.
Az előző rész:
[…] Azért is megmutatom, hogy én vagyok a jobb (2. rész) […]