† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?”
„Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.”
Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?”
„Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.”
Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!”
„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.”
Jn 6,24-35
Mindennapi törekvéseinket igen gyakran járja át a megszerezni, a birtokolni, a kisajátítani gondolata, amelynek alapja a mérhetetlen birtoklási vágy. Ennek elsődleges okaként a helytelen önszeretetet említhetnénk, legalábbis ami a felszínt illeti. Ha mégis vesszük a bátorságot, hogy mélyebbre hatoljunk lelkünk bugyraiba, rátalálhatunk létünk forrásvidékére. Mert ott találjuk tiszta törekvéseinket és vágyainkat, amelyek végső soron Istenre mutatnak, amelyek dacolnak a ma társadalmának gondolkodásmódjával, amely önző módon birtokol, személytelenül kisajátít és pusztító módon rombol. A keresztény ember törekvése éppen ennek ellenkezője, legalábbis ami törekvésének a tárgyát illeti, hiszen mindenben Istent keresi. Életének távlata az üdvösség, amely alapjaiban határozza meg hozzáállását a világhoz, az emberhez vagy éppen emberi létéhez.
A mai evangéliumban arról hallunk, hogy Jézust ismét sokaság veszi körül, akik mindent hátrahagyva követik a Mestert. Miután a Mester eltávozik közülük, elindulnak megkeresni őt. A keresni ige görögül a zeteo, amelynek jelentése kívánni, vágyódni, törekedni, egy adott ügyet mélyrehatóan kivizsgálni, vagy éppen erőfeszítéseket téve kutatni. Ezzel a többletjelentéssel érthetjük már, hogy amikor az evangélista leírja az evangéliumi történetet, finoman érzékelteti, hogy a sokaság részéről itt több van a puszta emberi kíváncsiságnál. Bennfoglaltan természetesen az is benne van, de mindazt meghaladja. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt XVI. Benedek pápa az Isten velünk van mindennap című könyvében: „a gőg nem tudja megtalálni Istent, amely Istent tárggyá akarja tenni”, hiszen Isten megismerése mindig feltételezi a szívből jövő hitet, az alázatos egyszerűséget és az önajándékozást. Mindennek pedig gyümölcse az Istennel való meghitt és személyes találkozás, amelyről az evangéliumi beszámoló kapcsán is hallunk, hiszen a sokaság megtalálja a Mestert.
Számunkra is igen tanulságos lehet a mai történet, hiszen mi is lépten-nyomon a Krisztus-követés művészetét gyakoroljuk, miközben hol megtaláljuk, hol elveszítjük (látszólag) az Urat. Mégis talán kevés olyan szép történet van, mint az, amikor valaki rátalál a Mesterre, aki mindig hűségesen vár mindannyiunkra. Gyökössy Endre vallja, hogy „a nyolcadik szentség a találkozás”, éppen ezért érdemes volna – különösen a mai evangélium fényében – esélyt adni arra, hogy az Istennel és embertársainkkal megélt találkozásaink üdvösségtörténetté váljanak.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/31-es számában.
