Azért is megmutatom, hogy én vagyok a jobb (1. rész)

Látványos ünnepséggel megkezdődött Párizsban az olimpia. Szerkesztőségünk egy korábbi olimpikont keresett fel az olimpiára készülődve. Egy bordásfal és gyógylabdák fogadnak az egyik sarokban, amikor megérkezem Ráduly-Zörgő Éva gerelyhajító olimpikon kolozsvári rendelőjébe. A beszélgetésünk során kiderül, hogy hetente háromszor edz még ma is, habár már 52 éve annak, hogy először vett részt olimpián Münchenben. Miközben nagyon gazdag és eredményes sportéletéről mesél lelkesen, körülöttünk megannyi gyermekjáték és foglalkozássegítő jelzi, hogy ma már sokkal inkább az jelenti számára az eredményt, hogyha az általa fejlesztett gyermekek haladnak előre. Amikor az interjú végére értünk, még személyes kérdéseimre is készségesen válaszolt. Ugyanolyan szenvedéllyel beszél a sportról és a sikereiről, mint a pszichológiáról és logopédiáról.

Ötkarikás versenyek háromszor

Egy olimpikon hogyan követi az olimpiát?

Izgalommal és nagy-nagy érdeklődéssel. Picit úgy nézek az olimpiákra, mint az „előző életem” egy részére, ugyanis három olimpián vettem részt. Egészen fiatal, 17 éves voltam, amikor az első olimpiámon Münchenben részt vettem. Az volt a szerencse, hogy akkortájt a fiatal atlétákat, sportolókat arra buzdították, hogy ha elértek egy bizonyos pontszámot – egy kvótát, ahogy ma mondják –, akkor ilyen nagy világversenyeken vegyenek részt. Szerencsémre elértem a kvótát, így elvittek Münchenbe. Én voltam a legfiatalabb az egész csapatban. Nagy élmény volt, tizenkettedikként végeztem, saját rekorddal. A következő olimpiám a montreali volt, ahol tizedik lettem. A harmadik a moszkvai olimpia volt, ott már esélyesként indultam. Olyanok voltak az eredményeim, hogy az előtte levő hónapban a világranglista szinte legjobb eredményét értem el, viszont túlizgultam a versenyt, túlmotivált voltam, és csak a hetedik helyen végeztem. 

Ez az én olimpiai karrierem. Nem erre vagyok a legbüszkébb, de azért az olimpia mégiscsak a legmagasabb szintje minden sportágnak. Aki ott érmet kap, az tényleg igazi olimpikonnak vallhatja magát. Nyilván oda eljutni és részt venni sem könnyű. Ráadásul atlétikában világszinten rengeteg résztvevő van. Sokkal több, mint más sportágakban, ezért nagyon nehéz atlétaként eljutni olimpiai döntős szintre. Általában véve tehát nem mondhatom, hogy olyan rossz eredmény az olimpiai hetedik hely. Viszont amikor éremesélyesként indulsz, akkor azt bizony kudarcélményként könyveled el. Sok idő kellett, hogy feldolgozzam ezt a kudarcot, de szerencsére sikerült, úgyhogy most már szakemberként, pszichológusként tekintek erre az eseményre, és tudom elemezni a saját olimpiai kudarcomat. Tanítottam az egyetemen egy ideig sportpszichológiát, és mindig elmeséltem, hogy a túlmotiváltság hova vezet. Konkrétan a saját példámat hoztam fel mindig. Nagy szemekkel néztek a diákok, hogy tényleg így volt? Igen, sajnos így történt.

Három M betűs olimpián járt: München, Montreal, Moszkva – ezek a karrierjének bizonyosan fontos állomásai, de azt mondta, hogy nem is ezekre a legbüszkébb. Honnan indult a sportkarrierje, és mi az, amire igazán büszke? 

A sportkarrierem mással, tornával indult. Annak idején a kolozsvári 11-es számú középiskolában, a mostani Báthory-líceumban volt egy fantasztikus tornatanár, Hegedűs Sanyi bácsi, aki többek között tornakört is szervezett hétvégenként. Látta, hogy jó mozgású vagyok, ezért beválasztott a tornacsapatba. Ment is egy ideig a torna, csakhogy időközben nagyon magasra nőttem. Lelógott a lábam a felemás korlátról, nehézzé vált a gerendán az egyensúlyt megtartani, ezért Sanyi bácsi azt javasolta, próbáljuk ki a kézilabdát, mert közben rájött, hogy nagyon erős a dobásom. Erős karom volt, erősen tudtam dobni, így az iskola kézilabdacsapatában alapemberré váltam. Amikor például a párhuzamos osztállyal játszottunk, akkor a kapus rettegve állt ki a kapuból, amikor közeledtem, hogy kapura dobjak, mert olyan erősen dobtam, hogy egyszer valakinek a fejét is betörtem. Nagyon sajnáltam, de megtörtént.

Annyira nem szerettem csapatban sportolni, mert úgy éreztem, hogy hiába adok én bele mindent, ha vannak csapattársak, akik ímmel-ámmal végzik a dolgukat, és akkor miattuk veszít a csapat. Ez nekem nagyon fájt. Sokkal jobban szerettem az egyéni sportokat. Tudtam, hogy amiért megdolgozom, az az enyém, nem függök másoktól. Időnként azonban sajnos még a versenybíráktól is függtem: majd egyszer elmesélem azt az esetet is, hogy miként jártam a bírákkal, és miért függ egy egyéni sportoló, egy gerelydobó a versenybíráktól. De az egy másik sztori.

A többpróbától a gerelydobásig

Így kezdődött tehát. Aztán Hegedűs Sanyi bácsi látva a mozgáskészségemet, beválasztott a tetratlon (négypróba) és a pentatlon (ötpróba) csapatba. Az iskola csapatában nagyon jól teljesítettem. Felfigyelt rám egy atlétaedző, Gorgoi Florica Mira – most Davidovici-nak hívják –, és beválogatott az akkori sportiskola csapatába. Az nem sportlíceumot, hanem sportklubot jelentett. Az iskola mellett délután jártunk edzésekre. Ő volt az első edzőnőm, vele értem el az első nagyon jó eredményeket, távolugrásban, gátfutásban és főleg métalabdadobásban. Ez az ojnalabdadobás, amiben rögtön országos rekordot is dobtam. A szakemberek látták, hogy vagy a többpróba felé, vagy pedig a dobószámok felé kell engem irányítani.

Úgy adta a sors, hogy az edzőnőm férje az országos tornaválogatottnak volt az edzője. Ónfalván (Onești) készült versenyekre az olimpiai tornaválogatott, Nadia Comăneci és a többiek. Az edzőnőm a férje után Onești-re költözött, és egyik kolléganőmmel együtt minket is oda „csábított”. Ott kezdtük a kilencedik osztályt. Együtt laktunk a tornászokkal, de nagyon nehéz volt adaptálódni az ottani iskolához, az ottani élethez, az ottani világhoz. Egy fél év után hazajöttünk a kolléganőmmel és Kolozsváron folytattuk az edzéseket. Nagy Péter tanár úr vett át, ő lett az edzőm. Neki már nagy tapasztalata volt a dobásokban, rengeteg gerelydobója meg súlydobója volt. Természetes, hogy a gerelydobás irányába terelt, én pedig elkezdtem az egyik rekordot a másik után dönteni. Irányítása alatt értem el nagy eredményeimet a gerelydobásban.

Vannak különböző kategóriák, junior 2, junior 1, ifi stb. Mindenhol sorra döntöttem a rekordokat. Felnőttkorba érve, a Mihaela Peneș – tókiói olimpiai bajnok – rekordját céloztam meg, de sajnos azt egy bukaresti lány döntötte meg előttem. Aztán az Európa-bajnokságon Prágában ’78-ban végre sikerült az első felnőtt országos rekordot elérnem. Utána sorozatban a saját rekordjaimat döntögettem egészen addig, amíg a moszkvai olimpia előtt a világrekord közeli 68,80 méterig jutottam. Akkortájt a keletnémet atléták voltak legtöbb számban a legjobbak. Közöttük volt az akkori világrekorder, az első, a favorit gerelydobó hölgy, Ruth Fuchs, és őt is sikerült túlszárnyalnom egy Európa-kupa-versenyen. 

Arra nagyon büszke vagyok, hogy mivel őt ott „megkalapáltam”, beválogattak az Európa-csapatba. Akkoriban volt egy világkupa nevezetű verseny, amelyben a földrészek csapatai versenyeztek egymással, plusz külön csapatként a keletnémetek és az oroszok. Európa csapatába tehát engem is beválogattak, én képviseltem a női gerelydobást. Montrealban volt a verseny, ahol második lettem. Sajnos pontosan attól a világelső Ruth Fuchstól kaptam ki, akit pár héttel előtte megelőztem. Visszavágott nekem. De azért úgy gondolom, hogy az Európa-kupa-győzelem és a második hely a világkupán, ezek különleges eredmények. Ezt követte az egyetemi világbajnokság Mexikóvárosban, ahol újból saját rekordot értem el és meg is nyertem a versenyt. Az egyetemi világbajnoki rekordot is felállítottam azzal az eredménnyel. Ezekre vagyok a legbüszkébb.

Említett félmondatban egy történetet a bíróktól való függésről. Ha jól tudom, volt olyan versenye, ahol a legjobbat hajította, mégis második lett a bírói döntés értelmében. Elmesélné pontosan, hogy mi is történt? Illetve ehhez kapcsolódna egy másik kérdésem is: említette például, hogy Montrealban is második lett. Nagyon sokszor azt láthatjuk, hogy egy sportágban hiába nagyon kicsi a különbség a két legjobb között, gerelyhajításban akár néhány centi, viszont az elismerés tekintetében mérföldekkel nagyobb a sikere a világbajnoknak, mint mondjuk a másodiknak. Mit gondol, hogy az a néhány centi – a különbség, amivel az ember első vagy második lesz – min múlik egy ilyen versenyen?

Utóbbival kezdeném. Nagyon sok mindenen múlik. Sok mindennek össze kell jönnie: természetesen elsősorban magán a felkészülésen a lényeg, de helyzeti tényezők is közbeszólhatnak; gerelydobásban nagyon számít a szél, hogy éppen szemből szél van-e, és elkapom-e az annak megfelelő szöget, ami akkor jól elviszi a gerelyt, vagy oldalszelet kapok, ami hátrány; vagy éppen nem esett az eső, amikor az első versenyző dobott, de eleredt akkor, amikor a többi versenyző következett, és így már csúszik a pálya, már nem olyan biztos a kitámasztás. Tehát ilyen apróságokon is múlhat az eredmény, de nyilván azon is, hogy lelkileg, pszichológiailag hogyan van felkészülve az illető. Ha túldobott valaki, tudom-e aktivizálni magam, hogy még nagyobb energiával menjek neki a következő dobásnak, vagy pedig ez letör engem? De az aznapi hangulattól is függ. Akár azon is múlhat, hogy milyen gerellyel dobok. Ott per pillanat is sok minden attól függ, hogy milyen döntéseket hozok.

A másik a történet. Még ifi voltam, de már látszott, hogy a felnőtteknél is megnyerhetem az országos bajnokságot. Jó verseny volt, motivált állapotban, formában voltam, dobtam is egy jó hosszút. Egy idősebb bukaresti hölgy volt a favorit, tőle várták, hogy megnyerje az országos bajnokságot, de ő kevesebbet dobott vagy 40-50 centivel, mint én, ami nem kevés gerelyben. Úgy volt akkoriban, hogy a bírák betettek jeleket, hogy hova esett a gerely, és mérőszalaggal lemérték a dobás hosszát. Ma már más, jóval pontosabb és korszerűbb mérőműszereket használnak. Amikor véget ért a verseny, vártuk, hogy kiadják a díjakat, az érmeket, de késlekedtek. Nem tudtuk, hogy mi történt. Egyszer csak, amikor már sötétedett, megrökönyödve láttuk, hogy a bírák fogják magukat, visszamennek a mérőszalaggal, viszik magukkal újból a jeleket, keresgélnek a fűben, majd beszúrják valahova a fűbe, lemérik és végül azt mondják, hogy az én dobásom fél méterrel rövidebb volt, mint a másik versenyzőé. Így neki adták az országos bajnoki címmel járó érmet és diplomát. A díj nekem járt volna. Világos volt, mert pályán kívülről is pontosan látszik, hogy hova esik le a gerely. A publikum, az edzők, mindenki látta, hogy hova esett az én gerelyem. De nem volt mit mondani. A bukaresti bírák úgy döntöttek, hogy visszamennek és kajtatnak ott a fűben… addig, amíg az általuk elvárt eredményt hozzák ki. 

Ez valami szörnyű volt. Mindenki teljesen elképedt, hogy mi is történik. Én teljesen magam alatt voltam, azt mondtam, otthagyom az egész atlétikát és versenysportot. Aztán egy-két nap múlva, mikor kissé lehiggadtam már, azt gondoltam, hogy szó sem lehet róla, csak azért is megmutatom, hogy én vagyok a jobb. Utána már soha többet nem kaptam ki attól a hölgytől, mert rájöttem, hogy nem fél méterrel, hanem két és fél méterrel kell megelőznöm. Erre edzettem, meg is valósítottam, és akkor már rendben volt a dolog.

Az írás megjelent a Vasárnap 2024/30-as számában.

A második rész alább olvasható:

Azért is megmutatom, hogy én vagyok a jobb (2. rész)