† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?”
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
Ezek az evangélium igéi.
Jn 6,1-15
Talán kevés olyan szentírási történet van, mint a mai, amelyet már mindannyian jól ismerünk, mégpedig a csodálatos kenyérszaporítás története. Az elmúlt vasárnapok evangéliumaiban hallottuk már, hogy Jézust nem csupán tanítványai követték, hanem mindig ott volt egy adott tömeg, amelyről keveset tudunk. Amit azonban biztosan állíthatunk az evangéliumi beszámolók kapcsán, hogy ez a tömeg szívesen hallgatta a Mestert, aki tanította őket, és hitt is benne, és ez az alapvető tapasztalat meghatározta a kezdetleges Krisztus-követést. Pedig az elején talán csak vándortanítónak látszott. Nem tudjuk, hogyan mélyült később a hitük. Amikor tömegről vagy sokaságról beszélünk, mindig pejoratív értelemben tesszük azt, hiszen azonnal a tömegemberrel és a tömegkultúrával asszociáljuk, amely meghatározza társadalmunkat. Mégis hiba lenne a ma tömegemberét a Jézus korabeli sokasággal azonosítani, hiszen a görög ochlos jelenti egyszerre a férfiak sokaságát, emberek alkalmi gyülekezését vagy egyszerű emberek tömegét. Ez a tömeg más volt, és még mielőtt könnyed mozdulattal leintenénk, és felcímkéznénk, hogy ez is csupán egy a többi „csodaváró tömeg” közül, érdemes volna megnéznünk és felfedeznünk, hogy ez a sokság mennyire éhezett és szomjazott lelkileg. Talán ez a „lelki éhség” hiányzik közösségeinkből, egyéni életünkből nagyon sokszor, mert túlzsúfoljuk életünket, és mégis megkeseredett szívvel és élettel tengetjük napjainkat. És mindez azért, mert elfelejtettük a nagy igazságot, hogy előbb kell keresnünk Isten országát, annak igazságát és utána minden mást. Mi mégis először a „minden mással” vagyunk igen gyakran elfoglalva, és talán ezért veszítettük el azt a belső lüktetésünket, amely Istenhez kapcsol.
A mai evangéliumban újra igazolást nyer, hogy Jézus számára fontos a sokaság, itt is megesik a szíve rajtuk, gondoskodni akar róluk. Az evangélista megjegyzi, hogy az Úr Fülöphöz intéz kérdést, és az evangéliumi történet végén világossá válik, hogy ő maga fog majd gondoskodni. Érdemes megfigyelnünk azt a kontrasztot, amely az apostolok és a sokaság között van. Az apostolok elbizonytalanodnak a csodálatos kenyérszaporítás előtt, hiszen azt válaszolják a Mester kérdésére, hogy „kétszáz dénár árú kenyér sem elég”, „öt kenyér és két hal, de mi ez ennyinek”, mintha ők maguk nem tudnák, hogy kivel vannak, mintha nem látták és tapasztalták volna a csodajeleket. És ott van az a fiú, aki egyszerű hitével Isten eszközévé válik. Érdemes volna ennek a fiúnak a hitét eltanulnunk. Ehhez szükséges a „jó tömegben, sokaságban” haladnunk, hogy bennünket is fel tudjon használni az üdvösségtörténetben.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/29-as számában.
