A csíkdelnei és csíkpálfalvi plébánia közössége július 15. és 19. között Međugorjébe zarándokolt. Az alábbiakban a plébánia közösségi oldalán megjelent írást olvashatják.
Nehézségekkel megküzdve indult az idei egyházközségi zarándoklat a béke földjére, a bosznia-hercegovinai Međugorje kegyhelyre.
Gyakran útjaink kezdetén kilátástalanság, félelem és homály áll…, de ennek ellenére tudtuk és értettük: Isten most is valami szépet akar megmutatni, valami szépben és igazban akar megerősíteni!
A kegyhelyen megélt szentmisék abban erősítettek meg, hogy Istenbe kapaszkodva milyen nagy erő van. A Jelenesék hegyén a rózsafüzér, a Kereszt-hegyen a keresztúti imádság a szabadság lépései voltak.
A Cenacolo közösségben találkozni Igorral és Tádéval erős érzéssé lett, hogy az életünk milyen nagy ajándék! Megtapasztaltuk, hogy az imaélet mindig az Isten gondviselésében való bizalom élete. Jézusnál „egy lélegzetvétellel” jön a „ne aggódj” és a „kérj bizalommal”. Az ima elválaszthatatlan attól a bizalommal teli tudástól, hogy létezik isteni gondviselés.
Dumitrescu Melindával találkozva jó volt hallani: „Aki imádkozik, elismeri, hogy elért a saját határaihoz.” „A szükség tanít imádkozni” – mondta Melinda, és valóban, gyakran csak azok imádkoznak, akiknek szükségük van rá. Nekünk szükségünk van rá, még inkább!
Merkovic Olga, aki a kegyhelyen él, és a szentmise fordításaiban segített, elmondta: ,,Az emberi szívet végső soron csak Isten változtathatja meg.” Változtassa, alakítsa életünket és szívünket a jó Isten! Köszönet a zarándoklat résztvevőinek, az autóbusz vezetőinek, Cădărean Ionuțnak, aki Máriaradnán nagy szeretettel fogadott! Minden Isten dicsőségét szolgálja!
„Én csak egy szegény, egyszerű nő vagyok, akit az irgalmas Isten arra hívott, hogy hajoljak le a mai fiatalok sebeihez. Nincs sem tanultságom, sem műveltségem ahhoz, hogy mélyenszántó és nagy ívű beszédet tartsak, de nagy öröm tölt el, amiért igazán tanúsíthatom, hogy én vagyok az első, aki csodálkozik mindazon, ami a mai napig végbement – lépésről lépésre – közösségünk életében. Hogyan találhattam volna ki én egy ilyen történetet? Én vagyok az első, aki ámulva-bámulva nézem, és örülök, hogy élő részese lehetek. Minden anélkül történt, hogy én észrevettem volna, fejest ugrottam Isten irgalmasságába, nekigyürkőztem, hogy szeressek, szeressek, szeressek… és szolgáljak!” – vallja Elvira nővér a Cenacolo Közösség alapítója.
