† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük.
Bárkába szálltak tehát és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket.
Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.
Mk 6,30–34
Vannak határaink. Nem szeretünk erről beszélni, sőt nehezen akarjuk belátni és tudomásul venni, hogy ne lássanak bennünket gyengének, mert tapasztaljuk, hogy mi a gyengék sorsa: az eltaposás, a félreállítás vagy éppen a semmibevétel. Ettől félünk a legjobban, hogy értéktelenné, nélkülözhetővé válunk mások számára, ezért sokszor nem tiszteljük saját szellemi, fizikai és lelki határainkat, egyre többet és többet várunk magunktól is és másoktól is, mert a teljesítménykényszer és a megfelelési kényszer megmérgez bennünket. Mégis jó tudni, hogy aki saját határait nem tiszteli, az a másét sem fogja. Mindezt pedig látjuk mindennapi életünkben, társas kapcsolatainkban, ahol nem egyszer szembesülnünk kell saját és mások gyarlóságával, törékenységével vagy éppen korlátoltságával. Mégis, aki szembe tud és mer nézni saját határaival, képes fel- és beismerni azokat, az már jó úton halad egy olyan élet felé, amelynek jellemzői az önazonosság, hitelesség és életszeretet. Mert amíg tévesen azt hisszük, hogy nem engedhetjük meg magunknak sem azt, hogy gyengének lássanak, sem azt, hogy néhanapján tévedjük, hogy belássuk és bevalljuk, néhány elvárás meghaladja képességeinket – mert mindig erősnek, hiba nélkülinek akarunk látszani –, addig egy olyan hamis énképet, hamis valóságot éltetünk, amely nem szolgálja sem a mostani, sem a majdani életünket. És ez igaz a lelki életünkre is, hiszen amikor erényfitogtatás címén méregetjük egymást, hogy ki hogyan és milyen szinten áll az életszentséggel, amikor önjelölt erkölcscsőszökként tetszelgünk magunk és mások előtt, akkor ismét a lényeget hibázzuk el. Mert a vallás, a lelki élet nem a másikról szól, hanem arról a személyes, bensőséges kapcsolatról, amely köztem és az Isten között van, és amely a szív csendjében történik.
Jézus a mai evangéliumban arra tanít, amit mi is tudunk, de mégis oly kevésszer gyakorlunk, mégpedig a vele való időzés művészetét. Mert ezen áll vagy bukik minden, hogy mennyi időt töltünk Jézussal. Ehhez kell a csend, mert enélkül nem fogjuk megérteni, mit mond az Atya a gyermekeinek, a Fiú a barátainak és a Szentlélek az ő eszközeinek. Szépen mondja Kalkuttai Szent Teréz anya: „Isten anyanyelve a csend… és a csendben nem az a fontos, amit mi mondunk Istennek, hanem amit ő mond nekünk”. Mert csendben tapasztaljuk meg kicsinységünket, kiszolgáltatottságunkat, azt a szeretet- és bizalomteljes légkört, ahol rátalálunk létünk forrására. Ha megtaláljuk ezt a forrást, életünk virágba borul, a teher édessé, az élet ajándékká és a másik ember testvérré válik, mert Isten közelsége átalakít.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/29-es számában.
