Általános káptalant tartottak a piarista nővérek július 2–17. között Rómában. Ezen a hatévente megrendezett szerzetesi találkozón történik a kongregáció egészét érintő ügyek áttekintése, elemzése, következtetések levonása, az új elöljárók megválasztása és konkrét tervek kidolgozása az elkövetkező hat esztendőre, ez egyben a legfőbb döntéshozó testület. A káptalanra delegált nővérek négynapos lelkigyakorlat után kezdtek el dolgozni, s két héten át tartott a megfeszített munka.
A káptalan alkalmával négy földrészről érkeztek piarista nővérek, hogy képviseljék a közösségüket. Afrikai, közép- és dél-amerikai és európai piarista nővérek találkoztunk, beszélgettünk, imádkoztunk, vitáztunk és örültünk egymásnak. Szeretnék megosztani Önökkel némi benyomást, amiben ezalatt a káptalan alatt részünk volt. Megmutatni, hogy más kultúrákban, más nyelvben hogyan bukkan a felszínre, a szívből a világba a piarista forrás. Olyan kíván lenni ez a válogatás, ahogyan egy nagyobb társaságban beszélget az ember: egy kicsit erről van szó, egy kicsit arról, aztán valaki közbevág, s fordul egyet a szó, s másra terelődik. De mindig arról beszélünk, ami fontos a számunkra. A piarista karizma sokszínű virágaiból kötött csokrot fogadják szeretettel.
A nyitógondolat Anna Lucia nővértől származik, aki tizenkét éven át volt a rend általános elöljárója, s most lezárva feladatait komoly mérlegelésen van túl.
„Július 2-án este huszonhat piarista nővér érkezett meg a passzionista rend római lelkigyakorlatos házába családi találkozóra. Piarista nővérek vagyunk, itt találkoztunk, hogy megéljük azt, hogy egy szerzetescsaládhoz tartozunk, és kiértékeljük azt az utat, amit eddig megtettünk. Azért találkoztunk, hogy közösen keressük meg, mire van szüksége kongregációnknak ezen az úton, mit tettünk meg eddig, és hogy hogyan válhat szebbé, boldogabbá, hitelesebbé Istenről szóló tanúságtételünk. Mi történt tehát ezen a káptalanon? Áttanulmányoztuk az értékeléseket, imádkoztunk és megterveztük az előttünk álló hat évet. Az imádságban megtapasztaltuk a Szentlélek jelenlétét, és hiszem, hogy ő maga vezetett, világosított meg bennünket, és segítségünkre volt abban, hogy Isten szándékainak megfelelően alakítsuk ki terveinket.
Mindannyiunkat örömmel töltenek el a most közösen megélt tapasztalatok. Nagyon távoli helyeken szolgáló nővéreinknek hosszú idő után most volt alkalmuk találkozniuk egymással. Tele van a szívünk örömmel, reménnyel és készséggel Isten akaratának teljesítésére. Ugyanakkor elszántak vagyunk, hogy kitűzött céljainkat megvalósítsuk, ami nem más, mint hogy szebbé tegyük a ránk bízott gyermekek életét az által, hogy mind többet képesek legyünk megtapasztalni, átélni és megmutatni Isten szeretetéből.”
Nemezia brazil nővér a hivatásának kezdeteiről beszélt, arról, hogyan vezetett élete a mostani káptalanig, a most meghozott döntéseiig. „Soha nem gondoltam volna, hogy szerzetes leszek! Még akkor sem, ha Isten mindig jelen volt az életemben, mert a szüleim magukkal vittek a templomba, ismertem őt és tudtam, hogy ő is ismer engem. De a szerzeteségről nem gondoltam semmit, nem is ismertem akkor még szerzeteseket. Otthon, az én plébániámon, nem voltak szerzetesek. Egy alkalommal piarista nővérek jöttek a plébániánkra, egy fiatalokkal közös programot szerveztek, ez akkor nem volt különösebben hatással rám. Nővérnek lenni, akik Istennek szolgálnak és segítenek az embereknek, szép dolog, de ennél több nem jutott róla eszembe.
Annál inkább emlékezetes volt, amikor a piarista nővérek meghívtak magukhoz, sok más fiatallal együtt. Játszottunk, beszélgettünk, imádkoztunk együtt, nagyon jó volt. Akkor gondoltam arra először, hogy a piarista hivatás egy nagyon is élhető, nekem való élet. Pedig akkor még nem is találkoztam gyerekekkel, mert ez a program hétvégén volt, s akkor azok a gyerekek, akikkel a nővérek rendszeresen foglalkoznak, otthon vannak. Piarista nővér gyerekek nélkül elképzelhetetlen, de ezt én akkor még nem tudtam.
Egy évvel később bérmálkoztam. Ekkor már biztosan tudtam, hogy Isten többet akar tőlem. Nem tudtam, nem akartam tudni, hogy mi lehet az. Előfordult, hogy beszélgettem erről a nővérekkel. S homályosan az tűnt fel előttem, hogy Isten szerzetesi életre hív. De ezt én nem fogadtam el, erre nem voltam felkészülve. S legfőbb érvem az volt, hogy nem ez volt, amire készültem egész életemben. Már kész volt a tervem: dolgozom, majd továbbtanulok, egyetemre szeretnék menni, meg még rengeteg dolog szerepelt a terveimben. Nem tudtam elképzelni, hogy mindezeket el kellene dobjam, mert Isten mást akar tőlem. Szerelmes lettem, viszontszerettek. Folytattam az életemet tovább, nagyjából úgy, ahogy elterveztem. De aztán jött egy mélypont, összezavarodtak a dolgok, sírtam, volt, hogy a földre vetettem magam. Ezután a nehéz időszak után kiüresedtem, nem maradt bennem más, csak hogy most újra meggondolhatom, nem akarom-e azt választani, amit Isten kínál a számomra. Igent mondtam, de csak óvatosan. Elkezdtem keresni egy szerzetes közösséget. Azt tartottam szem előtt, hogy ne legyen szerzetesi ruhájuk, főképp fátyluk.
Újra elmentem a piarista nővérekhez is (akiknek van szerzetesi ruhájuk és fátyluk is). A plébániai aktív életükbe csöppentem bele, mindig csináltak valamit, programot szerveztek, betegeket látogattak, mentek erre, mentek arra. Fiatalok voltak, jó kedvűek, nagyon megszerettem ezt az életet. De gondolkodóba estem: jól érzem magam velük, mert jó a társaság, tetszik, amit csinálnak, ezért választom őket, ha itt maradok. Nem azért, amiért úgy gondoltam, kellene, nem az engem meghívó Isten akarata szerint választok, a saját tetszésemre. A döntést újra elhalasztottam.
Húszéves voltam, amikor úgy döntöttem, elkezdem a szerzetesi képzést, a közelebbi ismerkedést a piarista nővérek közösségével. Édesapám azt mondta, rendben van, ha így gondolom: »De nézd, a szobád, az ágyad mindig itt van, gyere haza, ha meggondolod magad.« De nem gondoltam meg magam, most is itt vagyok. És nagyon boldog vagyok, mert Isten szerzetesnek hívott engem. Ez a meghívás nem a saját ötletem volt, az biztos. Elhagyni azokat, akiket ismerek, együtt élni, hallgatni azokra, akik kevés ideje ismerek, és nem csak azt csinálom, amihez kedvem van, ez csupa olyan dolog, ami nem logikus. De ahogy együtt éltem a piarista nővérekkel, egyre jobban megismertem őket. S megismertem közelebbről azt, ami olyan nagyon rájuk jellemző, hogy a legkisebbekért élnek, a legnagyobb szükséget szenvedő, bajban levő gyerekekért és fiatalokért végeznek sok-sok erőfeszítést. Ez volt az a pont, ahol végleg eldőlt a sorsom. Ott voltam, amikor jöttek a gyerekek a nővérekhez, és foglalkoztak velük. S ott voltam akkor is, amikor a nővérek keresték fel a családokat, a gyerekek meg szaladtak utánunk kiabálva: Nővér! Nővér! Akkor éreztem magamban, hogy eldőlt: Jól van, Uram, értem. Te szólsz hozzám az ő szájukból.
Így vagyok itt és most, örökfogadalmas szerzetesnővérként. A káptalan az az alkalom, ahol együtt nézzük át, mit végeztünk. Kongregációszinten elfogadjuk, amit jónak találunk, és megkeressük a módját annak, hogyan lehet kijavítani a hibákat vagy még jobban csinálni valamit, amit addig is jól végeztünk. Ha nyitott szívvel tudok részt venni a káptalanon, akkor a szívem összeér az Istenével, és találkozik a nővértársaméval. Jézus hívott meg bennünket az ő követésére, és ide is, a világ sok tájáról. Nagyon jó ilyenkor találkozni, beszélgetni, imádkozni, énekelni, követni az Urat, keresni, mi a legjobb. Jézussal akarunk lenni úgy, hogy megtaláljuk őt a gyerekekben, a legkisebbekben, a szükséget szenvedőkben, ez a célja a káptalani munkának is.”
Maria Tereza nicaraguai nővér arról beszélt sok szeretettel, mit jelent számára Isten. „Isten az Atya, Isten, aki szeret. Isten, aki mindannyiunkat meghív az ő útjaira. Mit jelent szerzetesként élni a számomra? Fiatalok sokszor megkérdezik tőlem. Szerzetes az, aki mindent odaad a másik emberért, hogy Istennek öröme teljék benne. Képesnek lenni arra, hogy egészen Istennek adjuk magunkat. Egészen átengedni neki az életünket, hogy egészen az Úrral legyünk, s aztán hagyni, hogy Isten vezessen tovább. Szerzetesnek lenni magának a Szeretetnek a meghívását jelenti a számomra, a tökéletes szeretetét, aki szeretni küld a világba.
Piarista nővér vagyok, mert Kalazanci Szent József, Boldog Celestina Donati és Celestino Zini piarista által átimádkozott karizmát követek én is. Ez a karizma arra bátorít bennünket, hogy anyai szeretettel forduljunk a szükséget szenvedő gyerekek és fiatalok felé.
Ezekben a napokban káptalanon vettünk részt, megújuló tapasztalatokat szereztünk azzal kapcsolatban, mit jelent valóban együtt lenni, együtt fordulni Istenhez, közösen dolgozni, ahogy az egyház teszi. Megválasztottuk a legfőbb elöljáróinkat az elkövetkező hat esztendőre. Nagyon értékes volt ez az idő azért is, mert újra felfedeztük, mire hív ma engem Isten, mit jelent most piarista nővérnek lenni. Hogyan kell megélnünk a szeretet parancsát, odaadottságunkat a leginkább szükséget szenvedők iránt. Milyen káptalani üzenetet szeretnék átadni? Amit magam is kaptam: meghallgatni. Mindenki meg van hívva arra, hogy meghallja, meghallgassa és hallgasson Isten szavára. Így születnek a keresztények. Isten minden embert szeretni hív.
Tóth Borbála SchP
