A szatmárnémeti székesegyházban Schönberger Jenő szatmári püspök július 6-án, szombaton de. 11 órai kezdettel pappá szenteli a Dominikai Köztársaság fővárosában, Santo Domingóban született Rojas Suero Rodorick és a brazíliai São José dos Pinhais-ban született Claudino José Cleiton diakónusokat, valamint diakónussá szenteli a kolumbiai Caliban született Alcalde Orozco Miguel Angel kispapot. A pap és a diakónus szentelésben részesülő kispapok a szatmári egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium növendékei. Claudino José Cleiton vasárnap délelőtt 9 órakor a szatmári székesegyházban, Rojas Suero Rodorick szintén vasárnap 12 órától a szatmári Hildegárda-templomban ünnepli primiciáját. A következő sorokban Rojas Suero Rodorickot ismerhetjük meg.
Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, beszéljen a családjáról, a hittel való első találkozásáról.
Rodorick Rojas Suero vagyok, 35 éves, a Dominikai Köztársaságból származom, egy kicsiny országból a Karib-tenger szívében. Szülővárosom Santo Domingo. Egy népszerű, de veszélyes negyedben, Villa Duartéban születtem. Három testvér közül az első vagyok; két húgom van, Asialuz és Leonelis. Szüleim Calazan Rojas Jiménez és Leonor Suero Guzmán. Apám tizedik gyermeke vagyok, mivel neki már korábban is voltak kapcsolatai. A mi térségünkben nagyon megszokott dolog, hogy egy férfinek több kapcsolatból születik gyermeke. Bár ismerem a féltestvéreimet, közeli kapcsolatban csak apám első fiával állok.
Családunk vallási szempontból nem volt rendszeres templomba járó, csak különleges alkalmakkor vettünk részt szertartásokon, így alapvetően vasárnapi katolikusok voltunk. Nem vallásos környezetben nőttem fel, számomra a tanulás és a munka voltak a legfontosabbak. Soha nem gondoltam arra, hogy pap legyek vagy az egyház szolgálatába álljak. Természetesen megkaptam minden szentséget: tizennégy évesen kereszteltek meg, tizennyolc évesen részesültem az első szentáldozásban és a bérmálásban. Mégis, az Úr már születésem előtt is szemmel tartott engem, és életem során elvezetett hozzá. Terveim a tanulásra, szakmai sikerre és a családom anyagi helyzetének javítására irányultak, valamint arra, hogy megházasodjak és sok gyermeket vállaljak. Azonban az Úrnak más tervei voltak velem.
Történt az életemben néhány esemény, amit az Úr előkészített számomra, hogy végül találkozzam vele. Apám nagyon szigorú volt velem, állandóan megdorgált, és semmit sem hagyott figyelmen kívül. Ezt úgy éltem meg, hogy nem szeret engem, és belülről gyűlöletet kezdtem táplálni iránta. A helyzet súlyosbodott, amikor szüleim rövid időre különváltak, ami bennem is mély törést okozott. Azt gondoltam, az életem nem jó, és apám a hibás a szenvedéseimért. Elkezdtem gyűlölni őt és Istent, mert úgy éreztem, minden rossz. Ez a helyzet egy szomorú, mély kisebbségi komplexusban szenvedő fiatalemberré tett. Tanulásnak szenteltem az életemet, mert úgy gondoltam, ha sikerül mérnökké válnom és sok pénzt keresnem, bebizonyítom magamnak és másoknak, hogy méltó vagyok arra, hogy szeressenek és elfogadjanak.
Az Úr mindent előre kiszámított. Elértem minden célomat, anyagi szempontból mindenem megvolt: egészség, pénz és szerelem, de mégsem voltam boldog. Egyedül éreztem magam és elégedetlen voltam az életemmel. Hálás vagyok Istennek ezért a válságért, mert ennek köszönhetően találkoztam vele. Noha sikeres fiatalember voltam a világ szemében, boldogtalan voltam, mert nem találtam értelmet az életemben. Ebben az egzisztenciális válságban valaki meghívott a Neokatekumenális Út katekéziseire. Itt hallottam először, hogy Isten szeret engem, még akkor is, ha bűnös vagyok és apám iránt gyűlöletet érzek. A mennyei Atya így is szeret engem.
A neokatekumenális közösségemben egy idő után rájöttem, hogy szenvedéseim valódi oka nem az, amit gondoltam: nem az apámmal való történetem, a családom szegénysége, az elutasítottság érzése vagy a kisebbségi komplexusaim. Az igazi problémám az volt, hogy nem szerettem senkit, önző voltam, mert én voltam a világ középpontja, és én lettem az életem istene, hogy mindenkit megítéljek. Végső soron az önzőségem volt a problémám, hogy magamért éltem. Később találkoztam ezzel az igével a közösségemben: „Mert az Úr megdorgálja azt, akit szeret, mint apa a szeretett fiát.” Ez megváltoztatta az apámmal való viszonyomat. Rájöttem, hogy valójában szeretett, mert aki megdorgál, az szeret.
Ebben a közösségben és a katekétáim folyamatos szentírásmagyarázatainak köszönhetően megszületett bennem a vágy, hogy tisztaságban éljek, hogy szeressem a szüleimet hibáikkal együtt, anélkül, hogy meg akarnám változtatni őket. Végül, hogy ne a saját, hanem Isten akaratát kezdjem el követni az életemben. Addig sosem kérdeztem meg, mi Isten akarata velem kapcsolatban.
Mikor érzett először meghívást a papságra?
Egyik alkalommal a Neokatekumenális Közösségek találkozót tartottak a Santo Domingo-i plébániámon, melynek a végén „hivatásos hívásokat” fogalmaztak meg. Először egy igét hirdettek, mely így hangzott: „Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. Mert ő mondja: Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja! »A nekem tetsző időben meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek téged«” (2Kor 6,2). A katekétám ezt az igét kommentálva a következőket mondta a „Kairosz” szóról, amely görögül lehetőséget jelent: „Ma lehet az az alkalom, amelyet egész életedben vártál, hogy boldog légy, mert az életünk olyan, mint várakozás egy vasútállomáson. Ülve, kényelmesen várakozhatunk, anélkül, hogy bármit is várnánk, de ha eljön a vonat és felszállunk rá, megváltozik az életünk.” Ez az ige megérintette a szívemet, és már nem tudtam tovább ellenállni. Amikor azt mondták: „Ha van egy fiatalember, aki érzi, hogy Isten hívja, álljon fel.” Így változott meg az életem. Kevesebb mint két hónap alatt otthagytam az egyetemi tanulmányaimat a mérnöki szakon, felmondtam a munkámat, búcsút vettem a családomtól, eladtam minden vagyonomat, kifizettem az adósságaimat, a maradék pénzt a szegényeknek adtam és eljöttem Romániába.
Ez a képzési idő a Szatmarnémeti Redemptoris Mater Szemináriumban Isten végtelen kegyelme volt számomra. A szeminárium egyik jellemzője, hogy nemzetközi. Más nemzetiségű szemináriumi társakkal együtt lenni és megtanulni leküzdeni a nyelvi, szokásbeli és kulturális akadályokat alapvető volt számomra. Rájöttem, milyen kicsiny volt az elmém és az életem látásmódja. Ezenkívül ezt a szemináriumot Isten gondviselése tartja fenn. Látni, hogy Isten nem hagyott minket semmilyen hiányban: étkezés, tanulás, évente hazautazás a vakációra, összességében látni Isten gondviselését nagyon boldoggá tett, mert ez Isten szeretetének bizonyítéka volt számomra. Ez egy kegyelmi idő volt a hivatás megkülönböztetésére, az elöljárók és a katekéták segítségével, mert a szeminárium mellett mindig jártam a Neokatekumenális Közösségembe.
Összességében ezekben az években az Úr sok sebet meggyógyított, és csodálatos dolgokat tett az életemben és a családoméban is. Új kapcsolatot adott apámmal (aki 2021. augusztus 25-én halt meg). A családom, amely nem volt vallását gyakorló, most a Neokatekumenális Úton jár. Nagyon hálás vagyok az Úrnak hűségéért, szeretetéért, hogy meghívott egy közösségbe, hogy hitet adjon nekem és azért, hogy meghívott a papságra.
Forrás: szatmári egyházmegye
