Papszentelésre készülünk – 2. Ferencz Egon-József

0
543

A gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok főünnepén szentelnek pappá 5 diakónust, akik a teológián eltöltött éveik alatt bizonyították, hogy életüket Istennek akarják szentelni. A 90-es évektől a Vasárnap hetilap Schuller Mária kezdeményezésére bemutatja a végzős kispapokat, négy éve pedig videókon keresztül is megismerkedhetnek a szentelendőkkel. Ismerjék meg Ferencz Egont, aki él Isten hívásával és papként áll majd szolgálatába.

Imádkozzunk a szentelendőkért!

A nevem Ferencz Egon-József. 1998. december 3-án születtem. Hálás vagyok az Istennek azért, hogy Szárhegyinek teremtett, mert olyan környezetben nevelkedhettem, ahol minden eszközöm és lehetőségem megvolt a fejlődésre, kibontakozásra. Mindez ellenére mégis, mindig nehéz dolognak tartom a bemutatkozásokat, hiszen abszurd gondolat az, hogy egy személy csak úgy leírja/elmondja, hogy kicsoda egy pár gondolatban. Leginkább ott fut zátonyra a dolog, hogy az lesz a bemutatkozás, hogy kinek látnak engem, vagy kinek látom én magam. Igyekszem tehát lényegre törő lenni: Egy olyan ember vagyok, akit nagyon szeret az Isten, és ezt a szeretetet tanulom napról napra egyre inkább elfogadni, megélni, és követni.

,,Tudom, kinek hittem.” (2Tim 1,12b) Szent Pál apostol gondolata a jelmondatom, akkor mondja, amikor Timóteust buzdítja az evangélium hirdetésére. Azért választottam, mert a tudás és a hit egyaránt megtalálható benne. Ezen két dolog mentén haladtam a teológiai tanulmányaim során és ezekkel viaskodtam a legtöbbet. Ugyanakkor rájöttem arra, hogy ha a tudásom és a hitem nem Krisztusra irányul, akkor mindig nyugtalan maradok. Ez volt a legnagyobb leckém a teológián. A papi életemben ez a jelmondat, mintegy figyelmeztetés önmagam számára elsősorban, hogy sem a sok okoskodás, sem a vakhitűség nem vezet jó útra. A tudásom és a hitem harmóniában kell álljanak. Ezen kívül arra is emlékeztet, hogy tudom azt, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitem nem szégyen, hanem az örök élet biztosítéka, amire másokat és önmagamat is szeretném segíteni.

Hivatást először tizenkettedik osztályos koromban éreztem. Akkor igyekeztem elhessegetni az egészet, hiszen más elképzeléseim voltak az életben. Úgy néz ki, hogy Isten hitt bennem, hiszen a nehézségek ellenére, mindig olyan apró jeleken keresztül mutatta meg a jelenlétét az életemben, amelyek akkor tartottak meg, amikor a leginkább nehéz volt a maradás. 

A legtöbb nehézséget a hitbeli dolgok okozták nekem. Nem az a fajta ember vagyok, aki bármit csak úgy elhisz és bizony sok fejfájást okozott az, hogy nem értettem, hogy higgyek el bizonyos dolgokat, ha egyszer nem tudom megérteni az eszemmel. Természetesen a hit kegyelem, de meg is kell tanulni hinni. Nekem ez a tanulás volt életem legnehezebb. de legszebb leckéje is. 

Voltak még papok a családomban, mint például P. Ervin atya vagy Dr. P. Gurzó Anaklét, akikről sokat hallottam a családi történetekből és a teológián is egyaránt. Azt nem mondanám, hogy példaképeim, de nagyon tisztelem a munkásságukat. Kimondott példaképem nincs, hiszen nem akarok olyan lenni, mint valaki más. Önmagam szeretnék lenni a papságon belül is. 

Nincs sok elképzelésem a papi életről. Inkább csak engedem, hogy belecsöppenjek, történjen, legyen, aztán minden helyzetnek megvan, meglesz a megfelelő megoldása. Annyit azért el tudok képzelni, hogy ha Isten hívott erre a feladatra, akkor szép élet lesz. Azt gondolom a papi életről, hogy Isten szép életre hívott minden papot.