Papszentelésre készülünk – 1. Czirják Ottó

0
733

A gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok főünnepén szentelnek pappá 5 diakónust, akik a teológián eltöltött éveik alatt bizonyították, hogy életüket Istennek akarják szentelni. A 90-es évektől a Vasárnap hetilap Schuller Mária kezdeményezésére bemutatja a végzős kispapokat, négy éve pedig videókon keresztül is megismerkedhetnek a szentelendőkkel. Ismerjék meg Czirják Ottót, aki él Isten hívásával és papként áll majd szolgálatába.

Imádkozzunk a szentelendőkért!

Czirják Ottónak hívnak, a Hargita hegység lábánál fekvő, tősgyökeres székely faluban, Csíkmadarason születtem 1998. július 1-én, szüleim második gyermekeként. Az elemi iskolát szülőfalumban, a középiskolát a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban végeztem. Minden gyermeknek megvan a maga álma, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Számomra ez álom, a papság nagyon közel van. Jelenleg a szentelésre való készületre koncentrálok.

Imádságban arra jutottam, hogy a Zsolt 16,5 lesz a jelmondatom, mely így hangzik: ,,Uram, örökrészem és kelyhem, te tartod kezedben sorsomat.” Úgy érzem, szépen kifejezi tapasztalataimat, meggyőződésemet: Isten meghívott és küld engem, velem van jóban és a megpróbáltatások közepette is, erőt adva mindahhoz, ami rám vár. Ezzel a tapasztalattal, meggyőződéssel, hittel indulok el a papi életre, Isten és a hívek szolgálatára.

A vallását gyakorló családban, a helyi közösségben, majd pedig a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban raktam le Istennel való kapcsolatom alapköveit, melyre mind a mai napig bátran építkezhetek. Ebben a környezetben éreztem meg Isten hívó szavát, csalogatását. Isten csalogatott az oltárhoz, hogy ministránsként neki szolgáljak, mindig jól éreztem magam a templomban, szerettem paposat játszani, többen mondták, belőled pap lesz. Imádságaimban és ott legbelül is erre éreztem késztetést. Igen, Isten kegyelme nélkül nem lehetnék e csodaszép kaland részese. Hiszem, és érzem, Ő gyújtotta lángra bennem a hivatás lángját, melyet fokozatosan ismertem fel. A családom, plébánosom, általános iskolai, valamint középiskolai tanáraim, nevelőim, mintegy útjelzőtáblaként segítettek hivatásom felismerésében, és formáltak, hogy válaszolhassak a Mesternek, aki a papságra hívott. Az igen kimondása után 2017 nyarán felvételt nyertem a gyulafehérvári szemináriumba, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Teológia Karának Pasztorális Intézetébe. Azóta is érzem és tapasztalom, hogy boldog vagyok, hogy jól döntöttem.

Természetesen, a készület alatt voltak nehéz pillanatok is, bizonytalanságok, küzdelmek, kudarcok, mind lelki-szellemi síkon. Előfordult, hogy ezekben a pillanatokban nem értettem Istent, miért nem tesz valamit, hisz Ő hívott meg. Utólag azt mondhatom, mindent megtett, – csak nem úgy, ahogy én gondoltam – és hiszem, hogy ezek a helyzetek, mindenképp csiszolásomat, fejlődésemet szolgálták, megerősítettek. 

A legfőbb példaképem Krisztus. Mindennapi kis harcaimban azért küzdök, hogy az Atyával, embertársaimmal való kapcsolatban mindinkább hozzá hasonuljak. Mellette természetesen, a családom, plébánosom, előljáróim, pap barátaim, nevelők, a mellettem lévő barátok hite, hiteles keresztény élete számomra mind-mind példa. Ők nagyban hozzájárultak istenképem, istenkapcsolatom formálódásához, hivatásomban való megerősödésemhez.

Az elképzelésem, amiért imádkozom, hogy Isten bárhová is rendeljen, bárhová is küldjön, mindig és minden körülmények között, életemmel, szolgálatommal Meghívóm nyomába lépve, hiteles papként, Isten kegyelmének méltó közvetítője és szeretetének tanúja lehessek.