Sokszor eszembe jut – különösen megerőltető napokon – a Loyolai Szent Ignácnak tulajdonított ima:
Istennek Igéje, én Uram,
taníts meg arra, hogy nagylelkű legyek,
hogy úgy szolgáljak, mint megérdemled;
adjak számolgatás nélkül,
harcoljak, nem törődve a sebekkel,
dolgozzak, nem keresve a pihenést,
teljesen megfeledkezzem magamról,
nem várva más jutalmat,
mint hogy tudom: akaratodat teljesítem.
Olykor – amikor még viszonylag pihent vagyok – segít a nagylelkűség kérése és megújítja lendületemet. Máskor azonban – főként amikor elérkeztem erőm határaihoz – ellenkezést vált ki belőlem, összezavar. A zavart pedig csak fokozza, ha a toronyépítésre készülő ember vagy a háború előtt álló király evangéliumi példázatát olvasom. Ott mintha az erőforrásokkal igencsak számot vető megfontoltságra intene Jézus. Ellentétben áll tehát a nagylelkűség és a megfontoltság?
Azt gondolom, az ellentmondás feloldásának kulcsa az ima elejébe és végébe van rejtve. Vagy másként fogalmazva: ez az ima egy újabb példa lehet arra, hogy miként válhatnak ártalmassá a szövegkörnyezetükből kiragadott állítások.
Nagylelkűségről és nem pazarlásról van szó, nagylelkűségről, amely nem magát keresi, de holnap is adni, segíteni akar. Célja nem a rombolás vagy az elvesztegetés, hanem az önzetlen szolgálat. Olyan nagylelkűség a kérés tárgya, amelyet Isten Igéje, azaz Jézus adhat, és amelyet életével példázott. Küldőjével, az Atyával való kapcsolatból ihletődve ő pontosan tudta, mikor kellett átvonulnia az ellenségessé vált tömeg között, mikor kellett kerülnie egy-egy helyet, vagy kilépnie egy-egy helyzetből, és mikor jött el az órája a teljes önátaadásnak. Valamint azt is, mikor kellett maradnia és a tömeget jóllakatnia vagy a legjobb borral meglepnie, és mikor kellett egyszerűen továbbmennie.
Úgy szolgálni, ahogy megérdemli a mi Urunk: nagylelkűen és bölcsen, azt keresve, ami Isten nagyobb dicsőségére van, ami több, maradandóbb gyümölcsöt terem.
Adni, nem centizgetve és nem is gondatlanul odadobva az Istentől kamatoztatásra kapott ajándékokat.
Harcolni, küzdeni a jó, a nagyobb jó érdekében, tudva, hogy az igazán értékes célok, álmok, víziók megvalósítása elkötelezettséget és rendíthetetlen elszántságot meg bátorságot követel. Olyan bátorságot, amely arra ösztönöz, hogy félelmeinkkel együtt merjünk lépni, kockáztatni.
Dolgozni úgy, hogy a pihenés ne öncél, hanem a szolgálatra való feltöltődés, erő- és ihletgyűjtés legyen, valamint a munka beteljesedésének ideje, a minket alkotótársává tevő Teremtővel való kapcsolat ápolásának alkalma.
Megfeledkezni önmagunkról, a kisbetűs énünkről, hogy az, aki maga a nagylelkűség, megajándékozhasson igazi önmagunkkal, azzal az igazi énünkkel, amelyet ő álmodott meg.
Nem várva jutalmat, nem cserekereskedést folytatva, végképp nem bedobom-kiadja automatának képzelve Istent és az embereket, még csak nem is a mesebeli „jó tett helyébe jót várj” ígéretben reménykedve, hanem a szeretetkapcsolat forrásának túlcsordulását élve meg.
Annak akaratára ráhangolódva, aki azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen (Jn 10,10) – mindannyiunknak, együtt.
Aki úgy érzi, be szeretne építeni valamit az életébe, annak íme néhány egymásra épülő ötlet:
- A kiválasztott sort személyesre lefordítani.
- Azt napindítóként elismételni és kérni a kegyelmet hozzá.
- A mindennapok eseményeiben újra meg úja éberen keresni, hogy a nagylelkűség milyen konkrét megélésére való hívást hozhat magával, és azt, ha csak lehet, meg is tenni.
- Rendszeresen kiértékelni a megélt helyzeteket, és azokból tanulva lépni tovább.
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/23-as számában.
