A Vatikáni Rádió magyar adásának kérésére Marcello Semeraro bíboros-prefektus május 24-én pénteken a dikasztériumbéli dolgozószobájában interjút adott Vértesaljai László felelős szerkesztőnek, melyben Mindszenty bíboros boldoggáavatási eljárásának jelenlegi helyzetéről, Bódi Mária Magdolna vértanúságának elismeréséről és a boldoggáavatási eljárások lehetséges új útjairól nyilatkozott.
Bíboros úr, Ön három héttel ezelőtt a római Santo Stefano Rotondo templomban szentmisét mutatott be az 1975-ben elhunyt Mindszenty bíboros halála 49. évfordulóján május 23-án, múlt héten pedig bemutatta a szentatyának többek közt azt a dekrétumot, mely elismeri Bódi Mária Magdolna vértanúságát. Mindszenty József 1945-ben mint veszprémi püspök indította el Bódi Mária Magdolna boldoggáavatási eljárását. Ferenc pápa jóváhagyta a dekrétumot, mi pedig várjuk a boldoggá avatása dátumát. Mindszenty bíboros és Bódi Mária Magdolna egyképpen Isten tiszteletreméltó szolgái. Kettejük „rendkívüli találkozása” tekinthető-e bizonyos szempontból a „Communio Sanctorum”, a „szentek közössége” művének?
Nagyon tág értelemben bizonyosan. Mégpedig abban az értelemben, hogy nemcsak keresztény hívek nem létezhetnek sohasem egyedül, de a szentek sem, mert ők is mindig a többiekkel együtt állnak. Mindig elcsodálkoztam néhány szent életútját áttekintve, hogy közülük sokan találkoznak egymással, vagy példát adnak egymás számára. Azon szentek és boldogok közt, akiknek a dekrétumait tegnap tették közzé, köztük Bódi Mária Magdolnáét is, van egy olasz boldog, Giuseppe Allamano, aki unokatestvére Szent Giuseppe Cafassónak.
Ön is, Bíboros úr, a Santo Stefano Rotondo bazilikában tartott szentmisén a homíliájában beszélt Szent Pio atya és Mindszenty bíboros kapcsolatáról, méghozzá a bilokációról…
Ezenkívül a szentatya által jóváhagyott dekrétumok közt volt Enrico Medi fizikus is, aki nagy tisztelője volt Pio atyának. Tehát sok ilyen példa van, ami nyilvánvalóvá teszi a „szentek közösségét”. A szentek titokzatos módon találkoznak és inspirálják egymást, ez pedig a kegyelem műve. Minden bizonnyal Mindszenty bíboros érdeme, hogy Bódi Magdolna ügyének elindításával ráérzett erre a tanúságtételre…
Szinte a vértanúság másnapján…
Igen, igen, én gyakorta mondom az ad limina látogatást tevő püspököknek és bíborosoknak, kicsit tréfásan szólva, hogy amiként a szerzetesrendek tagjai törődnek az alapítójuk ügyével, mint az ő „családjuk” tagjával, éppúgy a püspököt illeti a feladat, hogy felismerje ezt a „szikrát”, az életszentségnek ezt a terét a világi hívek élete esetében, ami Bódi Magdolna esetében egy vértanúság. Amikor bemutatták az ügy ún. pozíciójától, vagyis a hivatalos előterjesztést a bíborosok és püspökök kongregációjának, világossá lett a hasonlóság Bódi Magdolna vértanúsága és az olasz Goretti Szent Mária mártírsága közt a múlt század elejéről. Ez egy nagyon fontos dolog. Ami Mindszenty bíboros úr ügyét, életszentségének az útját illeti, a külső formák, a hivatalos kategóriák tekintetében nem vértanúság az ő esete, de kétségtelenül Mindszenty bíboros Krisztus iránti szeretetből és az egyházi szolgálat jegyében szenvedett. Minden bizonnyal a hősies erények gyakorlása elismerést nyert. Én nagyon szívesen tartottam azt a szentmisét, amire ön utalt, mert már gyermekként hallottam róla beszélni, az úgynevezett „magyar forradalomról”. És emlékszem Mindszenty bíborosra, amikor még gyermekként az édesanyámmal a templomba mentünk, hogy ezért az ügyért imádkozzunk.
Isten Szolgálója, Bódi Mária Magdolna életében nyilvánvaló az ő eltökélt szándéka, hogy átadja, felajánlja önmagát Isten szolgálatára, akár az élete árán is. A vértanúság elismeréséhez szükséges ez az eltökélt öntudatosság?
Mondjuk úgy, hogy kell ez a tudatosság, abban az értelemben, hogy a vértanúságnak két szempontja van. Az üldözőtől szenvedi el a személy a vértanúságot, mert az ember maga nem keresi a vértanúságot. Az egyház kezdetétől fogva vannak dokumentumok, zsinatok, püspökök, melyek kijelentik, hogy nem vértanú az, aki maga kereste a vértanúságot, mert a keresztény ember úgy szenvedi el a vértanúságot az üldözőjétől. Mindazonáltal annak elfogadásában áll a vértanú aktív szerepe, vagyis életének odaajándékozásából. Az eljárások során mi mindig megvizsgáljuk mind a két szempontot. Először az üldöző szándékát, nemcsak az ölni akarást általános értelemben, hanem annak a motivációját, a hit elleni gyűlöletet is. Szükség van valamely erényre általában, itt ebben az esetben ez a tisztaság, mely a legszorosabb kapcsolatban áll a hittel. A másik oldalról pedig a vértanú áldozatra való készsége, a dispositio victimalis is szükséges. A vértanú az életében megmutatja ezt a készséget, hogy elfogadja Isten akaratát. Biztosan minden keresztény életében vannak olyan mozzanatok, olyan jelenségek, melyek emberileg nézve előre nem láthatóak. De természetfölötti, evangéliumi szempontból nézve mégis vannak ilyenek. Maga Jézus mondja nekünk: „Ne féljetek attól, hogy mit mondjatok abban az órában, mert a Szentlélek megsúgja majd nektek az alkalmas pillanatban, hogy mit is csináljatok.” Én azt hiszem, hogy éppen ez a helyzet Bódi Mária Magdolna vértanú esetében.
Bíboros úr, részben már válaszolt a következő kérdésre, hogy vajon Mindszenty bíboros esetében megvolt-e ez a mélységes tudatosság… Emlékszem, hogy káplánként az egyik első plébánosom mesélte, aki Mindszenty bíboros szeminaristája volt az esztergomi szemináriumban a háború utáni években: A bíboros úr meghívta az összes kispapját az asztalához a püspöki palotába. Ebédre azt kapták, amit éppen főztek, el is fogyasztották jó étvággyal, de ő csak kenyeret evett. Megsózta és megpaprikázta, hozzá pedig vizet ivott. A kispapok egyike megkérdezte tőle, hogy miért eszik csak kenyeret. A bíboros lassan válaszolt: „Jönnek majd napok, amikor ez sem lesz…” Minden bizonnyal előre érezte a rá váró sorsot…
A vértanúság elismerésének ügymenetét néhány alapvető szempont szabályozza, melyeket az egyház rögzített az idők folyamán, különösképpen is néhány pápa, mint VIII. Orbán, majd XIV. Benedek, akik a vértanúság elbírálásának bizonyos szempontjait pontosították. Most tehát a vértanúság értelmezésében van egy olyan szempont, mely alapján a vértanú a szenvedések miatt hal meg, amit például börtönben szenvedett el, külső tényezők alapján. Ezt persze esetről esetre kell értékelni. Mindszenty bíboros esetében az eljárás jogcíme az erények hősies gyakorlása, és nem alkalmazták ezt a másik szempontot. Mindszenty bíboros esetében kétségtelenül megvan ez az erős tanúságtétel, amit nagyon erősen motivált az egyház iránti szeretete, mégpedig egy konkrét egyház iránt, sőt egy nép iránt, ami nagyon is nyilvánvaló.
Bíboros úr, saját tapasztalatom alapján mondhatom, hogy nemcsak Mindszenty bíboros úr hazájában, hanem szerte a világon a magyarok körében nagyon erős tisztelet él Mindszenty bíboros személye iránt, minthogy elevenen él bennük az ő élete és tanúságtétele. Majdnem ötven évvel a halála után meglepő ez a mély emlékezés, továbbá ő nemcsak egy tanúságtevő, hanem bizonyos szempontból a hit iránti hűség és állhatatosság emblematikus alakja…
Igen, figyelemre méltó, hogy milyen sokszínűek a tanúságtétel típusai aszerint, hogy miként gyakoroltak a hősies erényeket, itt, ebben a konkrét esetben az erősség, a fortitudo erényén át, a püspök esetében pedig a bölcsesség erényén keresztül. Nyilvánvalóan nagyon sok árnyalat létezik ezekben az esetekben, ez kitűnik abból a küldetésünkből is, amit a szentatya bízott ránk mint dikasztériumra, főként a következő jubileumi szent évhez kapcsolódóan. Az úgynevezett „új mártírok”, vagy a „hit tanúi” ügyeivel foglakozó bizottságban dolgozunk, ami már a 2000-es nagy jubileum idején is létezett Szent II. János Pál pápa kezdeményezésére, de egyúttal le is határolva csak erre a rendkívüli, jubileumi szent évre. Ferenc pápa az elmúlt esztendőben jelezte, hogy szeretné visszaállítani ezt a bizottságot, de nem önmagában óhajtja a működését, hanem a boldogok és szentek ügyeivel foglalkozó dikasztériumba beillesztve, és a működése többé nem szorítkozik csak egy jubileumra, hanem majd folytatja a munkáját. Éppen ezért most azon dolgozunk, hogy ennek az új működésnek megteremtsük a megfelelő szabályozását. Ennek jegyében írtunk minden püspöknek a nunciusokon keresztül, hogy jelezzék nekünk az illetékes neveket, még akkor is, ha nem is kifejezetten vértanúságról van szó, mindenesetre benne vannak ebben a szélesebb kategóriában, amit mi úgy nevezünk, hogy „új vértanúk és a hit tanúi”. Ebben ez esetben azt is kérjük, hogy jelezzék azokat a személyeket, akiknek nem kell szükségképpen katolikus híveknek lenniük, hanem lehetnek más keresztény felekezetek tagjai. A múltban is voltak ilyen személyek, elég itt csak Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkipásztorra gondolni. A mai értelmezésünk szerint a vértanúságnak sokféle tipológiája létezik. Ami még ma is a szabályos formula, az feltételez egy üldöző személyt és szabad elfogadást az üldözött részéről, s ahogy említettem, köztük sok árnyalat létezik még. Ami az egyháztörténetnek ezt a részét jelentőssé teszi, amiről Ferenc pápa többször is beszélt, hogy a mai korban sokkal több vértanú születik, mint a múltban. Nem is számolták meg konkrétan, mennyi vértanúja van a nácizmusnak és a kommunizmusnak.
Az utóbbi időkben milyen új alternatív utak bukkantak fel a boldoggáavatási eljárások során?
A szentatya már létrehozott egy új tipológiát, melyet még nem nagyon használtak. Ez az egyre inkább tudatosuló forma az, amit a szentatya „életáldozatnak” nevezett. Ezt az oblatio vitæt hozzákapcsolták az erények hősies gyakorlása hagyományos értelmezéséhez. A pápa tehát hozzákapcsolta a régi formához ezt az „életfelajánlást”, amelynek esetében nincs valójában meg az üldözés dinamizmusa és a vértanúság elszenvedése, de létezik egy önátadás. Mondjunk egy példát. Itt, Olaszországban létezik egy boldoggáavatási eljárás, melyet mint vértanúságot nyitottak meg, aztán az erények hősies gyakorlásaként folytattak, most pedig úgy terjesztették be, mint életfelajánlást. Egy fiatal olasz katonáról van szó, aki felajánlotta magát, valójában az életét mások helyett, az ő esete olyannak tekinthető, mint Szent Maximilián Kolbéé, még akkor is, ha Kolbe atyát úgy kanonizálták, mint vértanút, aki felajánlotta az életét. Vagy gondoljunk az ebolajárvány esetére Afrikában, amelyben sokan azért haltak meg, mert a betegeket ápolták. Pontosan tudták, ismerték a fennálló kockázatot. Biztos nem mondhatjuk, hogy a betegség egy zsarnok, mely öl, mert ezek antropológiai kategóriák, de ezek a szerzetes betegápolók a kockázat tudatában és annak ellenére továbbra is ápolták a betegeket, tehát így őket is azok közé lehet sorolni, akik felajánlották az életüket. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az eljárás tipológiájának a kiszélesítése már előrelépés.
Május 18-án Ferenc pápa aláírta a „Fide incensus” (Hittől lángoló) kezdetű, motu proprio formájában írt apostoli levelet, mellyel engedélyezi mindazon rendeknek, kongregációknak és közösségeknek, amelyeket a Santo Spirito in Sassia lelkisége éltet, hogy Guido de Montpellier testvér liturgikus tiszteletét „boldog” jelzővel illessék. Ez az eset nyithatna akár egy új utat…?
Ami így új útnak tűnik, az valójában egy ősi gyakorlat. Különféle boldoggá avatások történtek a régi időkben, még az eljárás rendszabályozása előtt, amire már korábban is utaltam. Valójában ezek nem voltak boldoggá avatások a szó technikai értelmében. Amit Ferenc pápa a Fide incensus motu propriójával tett, lényegében egy ősi kultuszt, tiszteletet hagyott jóvá, mely a 12. századból ered. Tehát egy ősi kultuszt jóváhagyott bizonyos meghatározott szerzetescsaládok részére, hogy használhassanak egy adott formulát a szentmisében és a zsolozsma imában. Ebben az imádságban a boldog címmel szólítják meg az adott személyt. Lényegében az ellenkező eljárás történik: nem egy boldognak engedélyezik a tiszteletét a szentmisében és liturgiában, hanem épp az ellenkezője, elismerik a meglévő gyakorlatot. Ez azt is jelzi, hogy az ügyet nem mi vittük, hanem az Istentiszteleti és Szentségi Dikasztérium. Mert ahogy rögtön mondtam, a kultuszról, a tiszteletről van szó, mégpedig egy meghatározott szerzetescsalád számára, nem pedig az egész egyház számára. Az adott közösség a liturgiájában úgy fohászkodik hozzá, mint boldoghoz. Tehát boldoggá avatásról van szó, de az imádságnak egy közvetett formája által. Vagyis nem egy új formula ez, hanem egy ősi.
Ami az eddigiek jegyében lehetséges, mit tehetünk mi, magyar katolikusok Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért?
Időközben lehet az ő személyét továbbra is úgy bemutatni, ami érthető és jogos, tehát patrióta, hazafias szempontból, hiszen az ő válasza az népét, a hazáját illette, de emellett nyilvánvalóvá kell tenni a keresztény erények hősies gyakorlását, különös módon is kiemelve közülük néhányat, mint például az „erősséget”. A mai világban éppen nagy szükség van erre az erényre, mert manapság sokat beszélünk a törékenységről, a törékeny társadalomról, főként a fiatalok körében, de éppúgy felnőttek esetében is. Tehát meg kell mutatni ezt a lelki erősséget, mely nem bátortalanodik el a nehézségek láttán, aztán „kegyelmek”, mi ezt olaszul így hívjuk grazie, vagyis közbenjárói jelek, melyek a szó szoros értelmében nem nevezhetők miraculumnak, csodának, de ha vannak, tegyük azt ismertté, oly módon, hogy Isten népe, a hívek tudják, ismerjék, hogyha van nehéz mozzanat, egy fizikai probléma, egy betegség, egy baleset, akkor segítséget kérhetnek az Úrtól éppen ennek a személynek a közbenjárása által, hogy ezek a dolgok megtörténjenek. Ma sok ilyen dologról beszélnek. Ön biztosan tudja, hogy a Hittani Dikasztérium a múlt hónapban közzétett egy dokumentumot a „jelenésekről”, és folyamatosan beszélünk ezekről a dolgokról, melyek némelykor kihasználják a népi hiszékenységet. Ám a boldogok, a szentek közbenjárásáról ma keveset beszélnek, pedig korábban erről többet szóltak. Újabban a templomainkban egyre többet beszélnek kicsi jelekről, apró gesztusokról, melyek kifejezték a hálaadást egy megkapott segítségért, és ez nagyon fontos, mert Mindszenty bíboros eljárásának szüksége van egy csoda elismerésére. Azért, hogy ez ismertté váljon és elterjedjen. Itt van a mostani dekrétumok közt egy gyógyulás, Boldog Giuseppe Allamano közbenjárásának az esete egy embernél, akinek a fejét egy jaguár megharapta, mire föl a nevezett közbenjárását és az érintett gyógyulását kérték. De ha nem ismerik, hogy léteznek ezek a szentek, akkor nem tudják, hogy lehet hozzájuk folyamodni, mert az egyház szentté avatja őket, hogy a közbenjárás modelljei legyenek.
Bíboros úr, hálás köszönet a válaszokért, a javaslatokért és hálásan köszönjük mindazt, amit Ön tesz a szentek és boldogok ügyeiért, köztük a mi magyar szentjeinkért is.
Természetesen, szívesen!
Vértesaljai László / Vatikáni Rádió
