A gyémántmise a pappá szentelés 60. évfordulóját jelöli. Hat évtizednyi szolgálat az Úr aratásában, szőlőjében. Hatvan húsvéti vigília celebrálása, hatvan adventi készülődés, illetve 60 x 365, azaz 21 900 alkalom, amikor reggeli imával indul a nap. A május 26-án gyémántmiséjét ünneplő Kóbor György ny. általános helynök most is változatlanul a jó Istennel való párbeszéddel indítja reggelente a napi programot. Pappá szentelésekor Kóbor György a következő jelmondatot választotta: Hiszek a szeretet végső győzelmében. Utóbb mondta el, akkor még nem tudta, hogy ez Prohászka Ottokár székesfehérvári megyés püspök hitvallásában szerepel. Ezt a hitet adták át neki a szülei, később a tanárai, és ezt a hitet adja tovább a mai napig mindazoknak, akikkel találkozik. Gyémántmiséje alkalmából kívánjuk, hogy a jó Isten tartsa meg őt még sokáig szeretetében. Ad multos annos!
Csákon
Körülbelül 1400 hívő tartozott akkor a csáki plébániához. Nagyon színvonalas zenei élet folyt. Josef Gerstenengst kitűnő orgonaművész, mondhatjuk, hogy az ország egyik legjobb orgonistája, a bukaresti Szent József-székesegyház orgonistája, Josef Brandeis ugyancsak magas színvonalú zenész, valamint Andreas Kernweisz iskolaigazgató, orgonista gondoskodtak a szentmisék magas színvonalú zenei szolgálatáról. Az első évben, 1972-ben a karácsonyi éjféli misét fúvószenekar kísérte. Voltak szentmisék, amikor 24 ministráns állt az oltár körül. Jól működő Dangel orgona wegensteini modernizálással állt rendelkezésre. A toronyban lévő 5 harang biztosította a szentmisék előtt az emelkedett hangulatot. Az 1206 kg súlyú nagyharangot a Szentháromság tiszteletére szentelték. A templom lépést tartott a technikával, központi fűtést vezettünk be, biztonsági okokból infravörös megfigyelő és védő rendszert szereltünk be. Negyventagú ifjúsági kórus tette szebbé a szentmiséket, ritmikus énekekkel vittek örömet sok templomba, ami akkor újdonság volt.
Az orsovai új templomban is énekeltünk. Igyekeztem segítve nevelni. Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor egy „senkiházi fiatal” a társadalom megbecsült tagjává válik. Jött, hogy kereszteljem meg. Megjegyeztem, hogy a keresztelés nagyon drága. – Mennyit kell fizessek? – Nem kell fizess semmit. De elmarad az alkohol, a cigaretta, a duhajkodás. Sokszor megkeresett este a templomban, mert tudta, hogy ott megtalál… Volt, hogy sikerült négy hetet is kibírnia alkohol nélkül. Végül sikerült kikerülnie a rossz társaságból. Másfél év múlva megkereszteltem. Egy másik fiatal azzal jött hozzám, hogy nem hisz Istenben. – A te helyedben én sem hinnék. – Hogyhogy? Mondom neki: – Kitől hallottál te utoljára Jézusról? – A nagymamától. – Mikor? – Ötéves koromban, karácsony előtt. – Azt a cipőt, amit ötévesen viseltél, még fel tudnád venni? (A lány tizenöt-tizenhat éves volt.) – Nem. – Akkor azt a hitet sem tudod élni, amit a nagymama próbált neked átadni. – A hittanórára azért szabad eljönnöm? – Persze, hogy jöhetsz! (Eltelt majdnem egy év.) – Tisztelendő úr, rájöttem, hogy hiszek Istenben. Láttam, hogy milyen a hangulat, az őszinteség ebben a csoportban. A securistának volt a lánya…
Csákon régen 90–100 gyermek jött az esti szentmisére. Velük elindultam a városközpontot, az utcákat takarítani. 1974-ben 70 hársfát ültettem. Egy részük a giládi temetőnél még látható. Gondoltam, jó lesz a méhészeknek. És jó lesz a Caritasnak is, ha egy-egy bödön mézet majd kapunk tőlük. Ma már termetes nagy fák, nem száradt ki egy sem. Gyümölcsfát több mint 500-at ültetett a Caritas. Annyit teremtek és teremnek, hogy jut mindenkinek. Befőttet is, lekvárt is készítünk, ráadásul még „koccintós cseppekre” is futja.
Minden évben elzarándokoltunk a radnai kegytemplomhoz, 200-250 személy vett részt ezeken a zarándoklatokon. Bérelt autóbuszokkal utaztunk a politikai hatalom nem kis bosszúságára, mondván, hogy elvonjuk a termeléstől az embereket. Három újmisést kísérhettem az oltárhoz: Pálfi Jánost, Kapor Jánost, valamint Filip Dorin Gyulát. Mindhárman kanonoki címet viselnek jeléül annak, hogy a püspökök méltányolták a szolgálatukat.
Kräuter Sebestyén püspök különböző szolgálatokkal, esperesi feladatokkal bízott meg, 1993-ban pedig általános helynökké nevezett ki. Hat évig szolgáltam az egyházmegyét eléggé bonyodalmas körülmények között, hiszen akkor javítottuk a visszakapott püspöki palotát a Pacha utca 4 szám alatt. Amikor 1949-ben az utcára tettek bennünket, másnapra el kellett, hogy tűnjünk, nem adtak helyiséget, ahol a dolgainkat meg tudtuk volna őrizni. A püspöki palotában 22 család lakott, gondolhatják, hogy milyen javításokban részesült ez az épület, amikor gyakorlatilag nem volt gazdája. Sok utánajárással kaptuk meg a javítási engedélyt, az akkori püspöki irodaigazgató, Martin Roos későbbi főpásztor gondoskodott arról, hogy a Gerhardswerktől és nyugati kapcsolatok által sikerüljön e javításokra anyagi fedezetet szerezni.
A rászorulók szolgálatában
Az egyháznak az apostolok idejétől számítva feladata a hit hirdetése mellett a szegények, a rászorulók gondozása. Erre nagyon kevés lehetőség adódott a változás előtt. 1989. december 27-én érkeztek meg az első segélyszállítmányok. A grazi Caritastól, tartós élelmiszert hoztak, és felmérték, mivel tudnak még segíteni. Ez állandó élő kapcsolattá fejlődött. A Caritas segítségével szanáltuk az óvoda épületét, ugyanakkor továbbképzésre hívtuk meg az óvónőket, majd a kórház részére készítettünk új fűtőrendszert és az egészségügyi helyiségeket újítottuk fel. Az idősotthon számára modern mosókonyhát alakítottunk ki, 60 új, jó minőségű ágyat kaptunk, ezt a welsi (Felső-Ausztria) irgalmas nővérek (Barmherzige Schwestern vom heiligen Kreuz – Szent Keresztről nevezett Irgalmas Nővérek) kórháza adományozta, hogy amennyiben lehetséges, kényelmesebb körülmények között éljenek az ápoltak.
Az idősotthonban ezek az osztrák nővérek indították el az életet. Mindkét nővér, akit jól ismertem, már hazatért az örök hazába, de a fényképük ma is ott áll az íróasztalomon. Szoktam imádkozni hozzájuk. Minden bizonnyal segítenek is. Schwester Edwina parasztlányként istállóban is dolgozott, mielőtt felvételt nyert az irgalmas nővérekhez. 1984 óta jártam hozzájuk Welsbe, Felső-Ausztriába. Ha bajom volt vagy ha másnak volt baja, hozzájuk fordultam, és mindig otthon éreztem magam náluk, mindig volt számomra egy üres ágy. Egyik alkalommal este, amikor megérkeztem, láttam, hogy a nővér szomorú. – Beteg? – kérdeztem – Nem, tegnap reggel óta vagyok szolgálatban – válaszolta. – A szomszéd szobában van két beteg, sajnos nem lehet tudni, hogyan alakul a sorsuk. Az ide beosztott nővér pedig csak kétéves tapasztalattal rendelkezik. Nem szeretném egyedül hagyni.
Nyugovóra tértem. Korán reggel ugyanott találtam, ahol előző este elváltunk. Keine Nachtruhe? – kérdeztem. – Nein. Es hat sich nicht entschieden – válaszolta. Még nem dőlt el a sorsuk. – És akkor most tud pihenni? Tagadóan ingatta a fejét. Egész nap a beutalásokat és az adminisztratív dolgokat intézte. Gondoltam, hogy este már egészen biztosan nem lesz ott. De ott volt. Tíz óra körül láttam, hogy bóbiskol. Kérdeztem ismét, hogy nem megy-e pihenni? – Úgy néz ki, hogy jóra fordult a betegek sorsa, mondta. Éjfél tájban még benéztem a belosztályra. – Túl vannak az életveszélyen, most már nyugovóra térhetek – mondta. Három éjjel és három nap ott volt a betegek mellett. Ezek a nővérek angyalok – teszi hozzá elérzékenyülve.
Ebben az időben sok minden hiányzott mindenhol. Például a mentőautópark nagyon rossz helyzetben volt. Látva ezt, felkerestem a grazi Vöröskereszt főigazgatóját, dr. Zweidicket, és kértem, hogy lehetőségükhöz mérten segítsenek. A válasz nagyon pozitív volt, pünkösd másnapján egy különítmény érkezett, 8 mentőautót hoztak kitűnő állapotban, teljes felszereléssel, ajándékba Temes megye részére. Az elsőt itt helyeztük működésbe. Folytatódott a kérések sorozata, mert a kórházak ellátása is rossz volt. Megtörtént például, hogy a Clinicile Noi-tól telefonáltak, hogy másnap nem tudnak műteni, mert nincs perfúzió és kesztyű. Telefonáltam Grazba, két nap múlva itt volt a mikrobusz nagy mennyiségű perfúzióval és kesztyűvel. De nem csak ekkor volt szükség sürgős segítségre. Lugos mellett trichinózis ütötte fel a fejét, valószínű, hogy vaddisznóktól származott, 60 személy volt életveszélyben. Akkor már gyakori találkozás és kapcsolat volt az egészségügyi igazgatósággal. Sürgősen telefonáltak, hogy nem tudnak mit tenni, nincs gyógyszer. Kihez folyamodtam volna, ugyancsak a grazi Caritashoz. Másnap délelőtt a legelső repülőjárattal itt volt a 60 adag gyógyszer, egyetlen embert sem kellett eltemetni, sikerült mindenkit megmenteni. Gyakran megfordultam Grazban, beteg gyermekeket vittem oda kivizsgálásra, kezelésre. De nem csak Grazban, hanem Svájcban is, Basel környékén, valamint Németországban Freiburgban, Kölnben, és láttam a különbséget. Láttam a hiányokat, amelyek nálunk megkeserítették az életünket, és igyekeztem megoldást keresni. Láttam, hogy a gyermekek fogorvosi vizsgálat és kezelés nélkül vannak. Részt vettem a temesvári Terapia preventivă felépítésében, bebútorozásában és felszerelésében, ennek fejében szívesen fogadták az orvosok a gyermekeket fogászati kezelésre. Hetente háromszor vihettem őket a Caritas autóbuszával, minden alkalommal 25 gyermeket. Nagy segítség volt ez a szülőknek, mert nem kellett utazásra költeniük és fizetniük a kezelést. A gyermekek pedig megszabadultak a szenvedéstől, és talán ez volt a legnagyobb segítség. Hatezer gyermek fogászati kezelését sikerült így biztosítani. Ez nem hozzávetőleges szám, hiszen minden gyermek születési bizonyítványát bevezették. És ez a hatezer gyermek megtanulta a fogorvosok iránti tiszteletet, szeretetet. Őszönként kis ünnepséget rendeztünk a Caritas épületében, ahol megköszöntük a nagy segítséget és meghívtuk agapéra az orvosokat. Valahányszor egy-egy intézményben jártam, szétnéztem, mi az, ami új, és sok mindent találtam. Vajon hogy nézne ez ki nálunk? Így sikerült az első ultrahangos készüléket elhozni Temesvárra a szülészet részére.
Amikor nagy a szükség, akkor mutatkozik meg az igazi segítség
Földrengés volt 1991-ben Vejte, Gilád és Bánlak területén, és megrongálta a házakat. Az 1989-es változások és az azt követő újjászervezés miatt a település vezetősége nem tudott szakszerűen fellépni. Giládon mintegy 400 ház károsodott a földmozgás miatt. Láttam, hogy a megrepedezett falú házak nem bírják ki a telet, a hó nyomása alatt összedőlhetnek. Ezért az Észak-Rajna-Vesztfáliai Landestagtól kértem támogatást, hogy a leggyorsabban és leggazdaságosabban tudjunk segíteni. A házakat 16 mm-es acélrudakkal erősítettük meg, úgy fogták körül, mint az abroncs a hordót. Fiatal koromban, a vakációkban építkezéseken is dolgoztam, és mindig „nyitott szemmel”. Tudtam, hogy a 16 mm-es acélrúd 50 tonnát is elbír. Ilyen nagy nyomás egyik háznál sem keletkezik. A rudak végére menetet hegesztettünk, csavarral, hogy az „abroncson” szükség esetén szorítani lehessen. Egy ház sem dőlt össze. Idővel sikerült megjavítani, újjáépíteni a házakat, de a telet biztonságban élték túl a családok. Továbbá 150 fakunyhót is összeszereltünk, amiket fűteni is lehetett. Szükség esetén ezekben is meghúzódhattak a családok, nem ültek kint a hóban. A grazi Caritastól 1500 takarót kértem és kaptam, amit a személyi igazolványuk felmutatásával tudtak átvenni a lakosok. Nem adott túl nagy meleget, de igyekeztünk legalább egy kis bátorságot adni az embereknek. Az élelmet hetente szállítottuk. Azokban a napokban magam is a gépkocsiban aludtam, mert a plébánia falai vastagok voltak ugyan, de földrengés esetén mégsem találtam elég biztonságosnak.
Egy másik természeti csapás 2005 tavaszán okozott katasztrófát, amikor Csávos mellett, de több más helyen is, átszakadt a Temes folyó gátja, és az árvíz néhány óra alatt elöntötte a vidéket. Torontálkeresztest úgy körbefogta a víz, hogy se ki, se be. Négy óra múlva már a helyszínen voltam. – Emberek, mit és mikor fognak enni? – volt az első kérdésem. – Majd, ha lesz mit, akkor! – hangzott a válasz. A gond az volt, hogy a falut csak csónakon lehetett megközelíteni, mert szigetté változott, a víz mélysége néhány helyen elérte a 3 métert, más helyen 1,5 métert. Attól kezdve 70 napon át, amíg nem váltak ismét járhatóvá az utak, a csáki Caritas pékségéből naponta 500 frissen sült kenyeret szállítottam kisteherautóval az ott lakóknak. Olyan illata volt… Az árvíz első napján tiszta ivóvizet kértek a lakosok. Így 25 000 liter ásványvizet is szállítottunk Keresztesre. Attól fogva azon igyekeztünk, hogy ellássuk a legszükségesebbel Keresztest és Fényt. Mivel az állatok is éheztek, több mint 100 tonna gabonát szállítottunk motoros csónakon. Majd a csónakmotort elvitték Orsovára, hogy ott vigyázzák vele a határt a Dunán. Az Észak-Rajna-Vesztfáliai Landestaghoz fordultam, de az ottani hivatalnok nem értette meg kellően, mit is akarok. A segítség a welsi kórháztól érkezett, kaptunk motort, amit felszerelhettünk egy csónakra. A motor most is itt van a csáki raktárban. Akkor életet mentett, mert mivel a falut nem lehetett más módon megközelíteni, a betegeket sem lehetett orvoshoz szállítani. A gabonának köszönhetően egyetlen anyaállatot sem kellett leölni takarmányhiány miatt. A megrongált lakóházak helyébe lakókonténereket vittünk Keresztesre, és miután sikerült a házakat megjavítani, ezeket a konténereket visszavittük. Később a csáki Caritas 18 lakókonténert adományozott a Rudolf Walter Alapítványnak, ahol nagy szükség volt lakásra. Ezek most is ott állnak. Mindez adomány volt, a helyieknek nem került pénzébe. Csak amikor nagy a szükség, akkor mutatkozik meg az igazi segítség. Az Észak-Rajna-Vesztfáliai Landestag megbízottja Rudi Löffelsend volt az esseni Caritas részéről, akivel nagyon sokszor dolgoztunk együtt.
Nem csak a rossz hír terjed gyorsan, hanem a jó is
Így több külföldi intézmény ajánlotta fel a segítségét. A fő támogatónk az Észak-Rajna-Vesztfália Tartományban lévő oberhauseni Sankt Clemens Hospital, amely Rosenkranz Hans igazgató vezetésével évente 40-50 szállítmányt biztosított a részünkre, és ezáltal megkaptuk mindazt, amire nagy szükségünk volt. Mivel a kommunizmus ideje alatt kollektív gazdaságok működtek, a családoknak legfeljebb 15 ár földterületük maradt gazdálkodásra. Az emberek elszoktak a mezőgazdasági munkáktól, a forradalommal pedig leállt minden, nem volt élelem. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Ezért segítségért folyamodtam: Johannes Rau Észak-Rajna-Vesztfália Tartomány miniszterelnöke felkeresett és ajándékozott traktorokat, utánfutókat, mezőgazdasági gépeket, így a csáki Caritas mezőgazdasági társulatot szervezhetett, amely körülbelül 1000 ha földet művelt meg. A tulajdonosok számára 1300-1400 kg gabona volt az évi járulék, míg más társulatok nagy nehezen adtak 500 kg-ot. A cél az volt, hogy a családok ismét megszeressék a mezőgazdasági munkát, és így fellendüljön a gazdasági helyzet.
Nem csak a saját problémáink fájtak, figyeltünk a szükségben lévő intézményekre, kórházakra is. Így például a caracali kórháznak szállítottunk rendszeresen segélyt és műszereket. Az oravicabányai kórháznak egy nagy felvonót adományoztunk, mivel nem tudták az ágyakat egyik emeletről a másikra vinni csak nagy erőfeszítések árán. Így a felvonó megkönnyítette az életüket. (…)
Aki nem álmodik, az nem fog semmihez
Az idősek otthona lelkipásztori gondozását 1964-ben kezdtem Aradon, ahol a repülőtér közelében volt a nagy idősotthon. Azután heti két-három alkalommal felkerestem az idősek otthonát Csákon is, és láttam, hogy mi minden bántja őket. Elhatároztam, hogy ha sikerül, indítunk egy olyan idősotthont, ahol elsősorban keresztény szellemben gondozzuk a lakókat, mert nem csak a testnek van szüksége gondozásra, hanem a léleknek is. A welsi kórházból hívtam irgalmas nővéreket, akik vállalták, hogy ha felépül az idősek otthona, akkor szívesen segítenek bemutatni a módszert, hogyan kell őket gondozni. Észak-Rajna-Vesztfália Tartományban, Moers városban, Düsseldorf mellett találtam egy olyan idősotthont, ami megszűnt, mert a helyén hatalmas, modern épületet emeltek. Ez az otthon modulokból állt, így hat barátommal óvatosan szét tudtam szedni és elszállítottam Csákra. Több mint 30 teherkocsival hoztam el az anyagot. Mindent leszereltünk, majd Csákon sikerült mindent össze is szerelni, így egy hatvanszemélyes otthont építettünk fel. Szeptemberben lesz 25 éve, hogy az otthon működik, nagy-nagy áldással, örömére azoknak, akik gondozás nélkül maradtak volna.
Mint általános helynök, gyakran haladtam át a városon, sietve a hivatalba, és láttam, mennyi szenvedés éri az utcagyerekeket. Úgy gondoltam, hogy nagy segítség volna ezeket a gyerekeket befogadni, gondozni, nevelni, visszaadni őket a becsületes életnek. 1999 őszén sikerült egy szép épületet szerezni az esseni Fürstin-Franziska-Christine-Stiftung Alapítvány segítségével és berendezni egy gyermekotthont 12 gyermek részére, ahol összesen 60 gyermeket neveltünk az évek alatt. Mindenük megvolt, főleg a szeretet, amivel nem fukarkodtunk. Lehetőség szerint ott voltam velük sok-sok kiránduláson is. A nyári vakációban Szurdokon nyaraltak. Dr. Becski Ilona két bungalót állított fel és rendezett be a szegény gyermekek részére. Nagy élmény volt, mert a doktornő nem csak ételt adott nekik, nem csak a tisztaságról gondoskodott, hanem nevelte is őket, hogyan lehet szerényen, gyakorlati módon létezni a mai világban. Egy fecske nem csinál nyarat – ez ősi igazság. Szüleimtől, tanáraimtól, barátaimtól azt tanultam: segíts magadon, Isten is megsegít. Természetes, hogy sokkal több pozitív dolgot sikerült megvalósítani, mint amit itt sietve megemlítek. Például jól működő pékséget, olajprést, asztalosműhelyt, javítóműhelyt és sok minden egyebet a csáki Caritas égisze alatt. Ehhez minden igyekezetem ellenére túl kevés volt az erőm, de hála Istennek, mindig akadtak segítő emberek. Egyik közülük, a tiszteletre méltó obádi ortodox plébános, Doț Ioan, akivel 33 éve működünk együtt. Reggelenként 7-kor találkozunk, majd megbeszéljük a programot, a terveinket. Nagyon hálás vagyok neki, hozzám képest 20 évvel fiatalabb, és kérem a jó Istent, adjon neki erőt, hogy maradjon ilyen jó lelkülettel a rászorulók iránt. Úgy gondolom, hogy nagy-nagy adomány, hogy olyan emberekkel találkozhattam, akik mellénk álltak. Most azoktól kérek bocsánatot, akik e sorokat olvassák, hogy nem sikerült mindent tökéletesen teljesíteni. Aki nem álmodik, az nem fog semmihez. Álmaim sokszor teljesültek, máskor pedig nem, de gondolom, hogy azok öröme, akik részesültek a segítségben, már ellensúlyozta azt a fájdalmat, amit a sikertelenség okozott. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik talán nem kapták meg azt a figyelmet és tiszteletet, amit elvártak, de az ember ereje véges. Ember tervez, Isten végez. Mindent összevetve mondhatom el barátaimnak, akik közül nagyon sokan már az örökkévalóságban vannak, hogy nyugodtan tekinthetünk ezekre az időkre, mert nem éltünk hiába. Isten áldjon meg továbbra is minden jószándékú, igyekvő embert.
Tisztelendő úr napja ma is úgy fejeződik be, hogy megbeszéli Jézussal a történteket?
Napközben akár többször is, amikor olyan nehézségek adódnak, amikkel nem tudok elbánni. A korral jár, hogy korán kelek, ilyenkor kerül sor az első „gyűlésre” Jézussal. Hét műtét után, meg a 82 év súlya alatt, még mindig járok-kelek. Gyakran kérdezem tőle, hogy miért kényeztet el ennyire?
Kóbor György ny. általános helynök életrajza és az interjú első része IDE kattintva olvasható.
