Szeretteinkkel nem minden nap találkozhatunk. Itt, a földi életben az egyéni életutak ideig-óráig egybeesnek, majd szétválnak, hogy időnként keresztezzék egymást. A kapcsolatok ilyesfajta dinamikája sajátos lüktetést ad az életnek.
Az anyaméhben elkezdődő élet közel hozza a legbensőségesebb kapcsolódás tapasztalatát, ami lehetséges egy másik emberrel. Ez az óvó-védő-tápláló környezet ülteti el az emberben azt a vágyódást, hogy újra meg újra visszatérjen a másik emberrel való mély, bensőséges kapcsolatra. Ebből következik, hogy az ember számára a legfontosabb érték az embertársával való kapcsolat. Ez a valóság adódik az ember természetes létéből és az élet továbbadásának a sajátosságából, és nemcsak az emberre jellemző ez, hanem az állat és növényvilág is ezt a bensőségességet tükrözi. Erre szoktuk mondani, hogy a vér nem válik vízzé. De vajon van-e valami több is e bensőségesség keresésében? Történt-e még valami más, vagy van-e valamilyen érintettség, amely magyarázza az ember e sajátos mély vágyakozását?
Érdekes itt a Teremtés könyvére gondolni, ahol elhangzik a megállapítás, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Vajon ez csak az ember magányos voltára vonatkozik, vagy pedig arra is utalhat, hogy az ember már eleve társas lényként lépett be ebbe a világba? Vajon mit jelent ebben az összefüggésben az a kijelentés, hogy teremtsünk embert a saját képünkre és hasonlatosságunkra? Akár arra is gondolhatunk, hogy az ember lelke kilépve az öröklétből a végességbe, magával hozta az Istennel való egységének mély tapasztalatát? A természetes létünk egymás iránti vágyakozásának analógiájára a lelki létünk Istenhez való vonzódását ugyanis ez a tapasztalat magyarázná meg leginkább. Azaz arra következtethetnénk, hogy a létezésünk elsősorban lelki tapasztalatként fogható fel, amihez egy térben és időben véges tapasztalat is társul, de ez előbbit nem fedi le. Az, hogy Istentől jöttünk és hozzá megyünk, mindkét irányba megnyitja a lelki tapasztalás lehetőségét. Lelki vágyódásunk ebből kifolyólag éppúgy egy első tapasztalatból forrásozik, mint a természetes vágyakozásunk a másikkal való bensőséges kapcsolatra. Egyik is, másik is az időnek és térnek alávetve fokozatosan tud kibontakozni azzá a tiszta vágyakozássá, amely tisztán a tárgyára irányítja. Miközben a természetes létet a természetes formák határozzák meg, aközben a lelki lét a természetfeletti tapasztalásában ölti magára a valóságot.
A természetes élet terén az ember számára fontossá válnak az érzékelés nyújtotta tapasztalások. Idesorolhatjuk a látás, hallás, tapintás, szaglás és ízlelés nyújtotta élményeket. Ezek közvetítik számunkra a másik jelenlétének közvetlen élményét. De idesorolhatjuk az akarat, értelem és emlékezés munkáját is, amelyek segítségével beépítjük életünkbe és újraéljük e megtapasztalást. A tapasztalás eredeti valósága azonban egymás közvetlen tapasztalásán keresztül valósul meg. Az érzékek együttesen tudják a legjobb élményt nyújtani, és ez csak közvetlen találkozás útján valósulhat meg. Ennek utóízét segít feldolgozni az akarat, értelem és emlékezés, ami nem elhanyagolandó értékű, de mindig feltételezi a közvetlen tapasztalás teljességét. Minden másfajta találkozás csak részleges, és ezért nem is tudja pótolni a valódit. Így sem a telefonhívás, sem a videóhívás nem az, amire alapvetően vágyunk a másikkal való kapcsolatunkban. Mint ahogyan a világ megtapasztalása sem tud a képernyőn keresztül megtörténni, úgy a távkapcsolat sem tudja betölteni a maga feladatát az ember másik utáni vágyakozásában.
A lelki életben Szent Ignác valami hasonlót szeretne bevezetni a lelkigyakorlatainkba, és ezért olyan imamódra tanít meg minket, amely által a lelki tapasztalásunk a természetes tapasztalásunkhoz hasonlóan áthalad a benső érzékelés csatornáin. Arra hív, hogy a szentírási eseményeken elmélkedve bensőleg lássuk, halljuk, tapintsuk, szagoljuk és ízleljük a Krisztussal való közösséget. Ezen elmélkedések nyomán megjelennek bennünk azok a lelki formák, amelyek jellemzik a lelki életet. Lelki vigaszt vagy vigasztalanságot, lelki gyönyört vagy fájdalmat, lelki töredelmet vagy lelki könnyedséget tapasztalhatunk meg, és ezek által újraélhetjük a lélek bensőséges egységét azzal, akiből a lélek származik. Amikor tehát imádkozunk, akkor olyan bensőséges tapasztalatban lehet részünk, amely betölti a lelket azzal a tapasztalattal, amelyben úgymond már volt része, és amelyben végérvényesen része lehet az üdvösség által. Végül azt mondhatjuk, hogy az embernek megadatott az a képesség, hogy lelkileg is tudjon vágyakozni a bensőséges kapcsolatra, és ezt nemcsak Istennel, hanem a többi emberrel való kapcsolatában is.
Útra való kérdések
- Mennyire vagyok tudatában az életemben lévő lelki mozgásoknak?
- Tudok-e különbséget tenni a természetes és természetfeletti vigasz között?
- A Szentírás elmélkedése szerepel-e életemben?
Pakot Géza SJ
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/15-ös számában.
